Illetlen betűk közé
őszinte mosoly mögé rejtem
mit szám többé el nem mond
hogyan szeret
egy kedves bolond
Egy csöppnyi lélek
mi szememben csillan
nem könny
csendben kezedbe ejtem
és mikor elillan....
nem tudod
mit adtam neked...
Nincs békém, s nem szítok háborúságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.
Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.
Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.
Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, igen, vannak. Vannak, amíg csak gondolkozunk, amíg hiszünk, amíg remélünk, amíg szeretünk. Örök mesék. Éltető mesék. Az ember meséi.
Elsétált itt
a magány.
Nem köszönt.
Arcán redőbe
bújt
a talány
melyen merengett.
Lábán aszottan
maszatos cipői
halkan daloltak.
S magolták
világunk dolgait
az elrejtett
kezek.
- Lehet-e magányos
a magány?
S a kérdés
koppanva gurult
tova a kockakő
résein.
Budapest éjjeli,
rezzenő fényei
elrejtették
tűnődő léptei
lábnyomát.
ha kérdezel, azt mondom
köszönöm, jól vagyok
s bár a szemem nem
a szám mosolyog
néha bevallom, pocsékul
olyankor vigasztalsz
de azok csak szavak
erejük oda
és nem marad
semmi de senki
amikor jönnek
az álmatlan éjszakák
istenem, mi tud ennyire fájni
mikor semmi de semmi se fáj?
Kávé, tea, olvasgatás, de közben
néhány mondat úgy telibe talál,
hogy fel se tudok állni. Fekszem itt
csendben és hallgatom, ahogy a szív
bugyborékol, vérzik a mondatoktól.
Talán csak ki kell várni, nyelje el
valamelyik kamra, ahol a többi
is összegyûlik használat után,
bár vannak mondatok, melyek akár
halálos sebet is tudnak okozni,
ha épp szívtájékon találnak el.
Mindent újra kezdenék, mert örök feszültség bennem a lényed, és nekem, míg élek, sohase lesz belőled elég. Hát nyilván az életem mélyéből támadt szerelem az, amit irántad érzek, nemcsak a férfi vágya a nő után. Mert ilyesmire csak a szerelem képes.
A fényeket mindig szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.
A talpfákon kavics koppan,
s ha fény remeg a végtelen
sín felett,
a szívemen
átlátok, mert senkim nincs,
s hogy te nem vagy
a senki is
csak te vagy nekem.
...hány félve őrzött gondolat s mennyi érzés ami itt maradt amit csak most látok amit csak most bánok hogy sosem mondtam el mennyi elfelejtett jó s mennyi el nem mondott szó amit csak most látok amit csak most bánok hogy sosem mondtam el mindentől távol lehetsz bárhol mindig őrizlek majd és nem választ szét nem választ szét se víz se part...
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)