Istenem!
Kérlek vedd le rólam a keresztem,
már túl nehéz,
már túl régen hordozom,
szögei feltépték húsomat,
terhe alatt félek,
teljesen,
végleg,
összeroppanok.
Istenem!
Kérlek vedd le rólam a keresztet,
vagy segíts,
Segíts!
hogy cipelnem könnyebb legyen,
mert súlya már szétzúzza lelkem is,
s lélek nélkül hozzád,
majd ha hívsz,
hogyan megyek…
Istenem!
Kérlek vedd le rólam a keresztemet,
látod terhe alatt,
előtted,
még térdre rogyni sem tudok,
csak állok itt,
feléd feszített karokkal
és imádkozom,
csak imádkozom…
Öles, öles hóba lépünk.
Jön velünk egy - egy emlékünk.
Kicsi lányok, csöpp legények.
És a fenyők égig érnek.
Kiskarácsony-nagykarácsony -
csoda volt hát, vagy csak álom?
Ajtó csukva, ablak zárva.
Hogy történt? Senkise látta.
A gyertyák egyszer csak égtek,
és a fenyők égig értek...
"Volt már úgy, hogy jó lesz
Végén mégis fájt,
Az élet nem túl könnyű,
Pedig ráírták, hogy light
Hát kóstolgass, csak bátran,
Ha ízlik kérhetsz még
Csak desszertből nem túl nagy
Sajnos a választék
Mert túlsok a törzsvendég..."
Éjszaka néha fölréved az ember.
Az ember, aki nemsoká öreg lesz
S míg el nem nyomja újra lassú szender,
A gondolata motoszkálva tesz, vesz.
S mint hirtelenül villant gyufafénynél
Egy tájat lát, mely a szűz hóba csillan,
Két fiatal lányt csengő szánka mélyén
S köztük magát, megittasodva, ifjan.
Oly lehetetlen távoli e táj már,
Oly hihetetlen fiatal ez emlék,
Csak jobban érzed most, ami reád vár,
Jönni feléd a romlás fejedelmét.
Fejed befúrod a párnádba fájón,
Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve
S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,
Aléltan hullanak az örök éjbe.
Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen
ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,
mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.
Mert végül semmi sem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan -
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny - az út, az ég,
bennük lakik a messzeség -
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
Elmentek már a madarak, a fecskék,
csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték,
csapongó vágyaim: hogy visszajössz.
De elmentél. Veled a nyár, az álmok,
csak szél süvölt és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
és fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
nem jött bíborral már az alkonyat,
s megsemmisült sok délibáb-reményed
csillagtalan, nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
s nem kérek tőled semmi, semmi mást:
csak jer vissza; s én rózsákkal behintem
körülötted az őszi hervadást.
B ékés álmainkba ne csalódjunk soha O ltalmazzon minket angyalok mosolya L elkünkben béke és szeretet virítson D üh és gaz álnokság meg ne szomorítson O stoba szólamra ne hajoljon szívünk G azdagság kísérje minden vidám léptünk
Ú tjaink vigyenek igaz célunk felé J övendőnk munkája ne váljon kereszté
É jszaka pompásan ragyogjon csillagod V eled lehessek amikor csak akarod E gymásra találjon most minden kereső T ársával éljen minden egymást szerető
K özösen tegyük szebbé ezt a világot Í zleljünk már most mennyei boldogságot V áljon minden titkos, szép álmunk valóra Á ldott legyen minden együtt töltött óra N evetni tudjunk és őszintén örűlni O dvas idő fogát messze elkerülni K eveset mondok végül, de szépet: Kívánok Boldog Új Évet!
Olyan messze vagy tőlem,
hogy kifelé fordított tenyérrel
simítlak minden megálmodott reggel.
Bársony-érintéstől kérges tenyér
ökölbe bújva szégyenül.
Nem én vagyok, soha nem voltam...
rejtőzök kiszáradt bokorban,
és nem Te vagy, csak a szél.
Ma nem vártalak.
Ültem a parton szétesve, és
mint a kavicsokat dobáltam
a vízbe apránként önmagam.
A kő azonnal elmerül,
jó lenne tudni az ember
előtte hányszor csobban?
Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.
Emberek, nevek, arcok, mondatok közös ég alatt,
akik nem túl fontosak.
Kedvesek, néhány múló kapcsolat, s több, mely elmaradt.
Persze nem túl fontosak.
-Hello!
-Hello!
És megyünk is tovább.
-Hello!
-Hello!
Az ott a te utcád!
-Hello!
-Hello!
S egy másik az enyém.
S nem fonódnak össze csak a legvégén.
Megérint, mikor megérintelek.
Másképp vártalak.
De a szó már elmaradt.
Szólhatnál, mikor elbocsájtalak. Vannak jó szavak.
Persze nem túl fontosak.
-Hello!
-Hello!
Így egyszerűbb nekünk.
-Hello!
-Hello!
Csak érkezünk, s megyünk.
-Hello!
-Hello!
Mert másra nincs idő.
-Hello!
-Hello!
Mert másra nincs erő.
-Hello!
-Hello!
Mert minden menekül.
-Hello!
-Hello!
Mert gyorsabb egyedül.
-Hello!
-Hello!
Hát üldözzük tovább!
-Hello!
-Hello!
Már én sem várok rád.
S napjaink az életünket széthordják.
Azt hiszem, egyszer velem tudtalak.
Volt egy perc, egy nap.
De már minden fontosabb.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)