Egy hét eltelt megint,
Úgy volt, mire virrad itt leszel.
Hallom a hangod,
Odakint,
De sehogy sem érlek el.
De Te itt állsz, ugye itt állsz,
Csak én nem látlak már.
Humoros a magàny egy hét után.
Most a Földre szállsz, vagy én csak képzelem.
Bolond vagyok talán,
Sokszor történt már ilyen.
De a végén az út végén, ez nem számít sosem.
Egy tiszta gondolat jutott még Nekem.
Maradj így,
Hadd nézzelek hajnalig.
Maradj így,
Nézhetlek, ha nem vagy itt.
Hogy nyugszik a Nap most,
Hogy nyugszom meg én
Jönnek a hosszú esték
Jönnek,
Jönnek felém.
Minden vihar lassan,
Nyugovóra tér
S mély álomba ringat, majd a szél.
Lassan összeforr,
Nem tátong az űr tovább.
És a lélek meghajol
Elengedi bánatát.
Mert a végén,
Az út végén
Egy éber éjszakán
Én újra álmodom csendben a múzsám.
Maradj így,
Hadd nézzelek hajnalig.
Maradj így,
Nézhetlek, ha nem vagy itt.
Hogy nyugszik a Nap most,
Hogy nyugszom meg én
Jönnek a hosszú esték
Jönnek,
Jönnek felém.
Minden vihar lassan,
Nyugovóra tér
S mély álomba ringat, majd a szél.
Hogy nyugszik a Nap most,
Hogy nyugszom meg én
Jönnek a hosszú esték
Jönnek,
Jönnek felém.
Minden vihar lassan,
Nyugovóra tér
S mély álomba ringat, majd a szél.
Minden vihar lassan,
Nyugovóra tér
S mély álomba ringat, majd a szél
Nem lankadt el szerelmem, drága kincsem
s mint rossz bor, nem tört meg a láz, a hév.
Kezem még rád vár, hogy ajkamra hintsen,
mint hűs italt, mit őrzött sok-sok év.
Én vágyaim tüzével, melyet ismersz,
behúnyt szemmel felékesítelek.
Akárhol élsz: te szent gyökeret itt versz,
e messzi ágy mélyén is rádlelek.
Cserepes ajkam fuldoklón lezárom,
mint akkor, a kis pesti rossz szobában,
hol jázmin-térded fénykörébe szálltam.
Dicsőülten karom épp úgy kitárom,
lángzó ruhád épp úgy libeg e kézen...
S öklöd drága ütését épp úgy érzem.
"Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető,
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királyleány
..."
A lelkem fáj... Isten ne adja,
Hogy most belém szeressen egy leány,
Úgy vágyom egy puha ajakra,
Sovárabb soh'se lehettem talán -
Oly jó volna... Pihenni vágyom.
Csak két ringató kart találnék.
Egy perzselő iszonyu nyáron
Jön minden árnyék...
A lelkem fáj... Isten ne adja...
Jaj volna, hogyha most találna rám.
Bár volna jó, egyszerü fajta,
Egy senki, egy nyugodt leány.
Bár senki volna... ha enyém volna...
Oly beteg hő tüzel szemembe...
Itt hagyna, jaj... vagy ő is bús
Valaki lenne...
Ki néz reátok résztvevően,
Ki ejt könnyet felettetek -
Tűző napon, jeges esőben
Kifakult rózsalevelek?
A levegőég harmatcseppje
Fel nem üdit már titeket -
Hisz nem ragyoghat kebletekbe,
Kifakult, árva levelek...
Falánk bogár, a méhe, lepke
Mért sirdogálna értetek?
Hogy ősz borult a kikeletre?
S fakultok rózsalevelek?
Fényben, örömben átaléltek
Egy csillogó nyárt veletek -
Bús szánalmat most mit reméltek,
Kifakult, ócska levelek?
Kinyilástokra nóta zengett,
Megittasult a kikelet.
Ki fog most is dalolni nektek,
Szegény kifakult levelek?
Elég volt fényből, virulásból -
Mit bánt, hogy elfelejtenek?
A csönd legjobb halotti fátyol -
Megvéd kinosabb elmulástól
Tört szivet, - fakó levelet...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem...
...pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet...
Emléked bennem mint könnyű biciklit
halk surrogása, mely sírván futamlik
alá a lejtőn, forró delelőről
még forróbb alkony lángjai közé,
házak és villarácsok
között az enyhe lankán,
melyre kitárva sóhajt
sok lengő nyári ablak,
míg bennem, íme, távol
futó vonatrobajjal
búcsúznak régi lelkek -
s köztük szeleknek szárnyán
így röppensz szét az estben.
Miért csak éltem, mit szerettem,
szavadtól mind most semmi lett...
A hó utólját ily kegyetlen
hordják a tavaszi vizek...
Egész nap, gúnyosan nevetve,
túlzengve minden szót, akár
a dal, mely zsong a fülben egyre,
fejem körül zsibongva száll.
Magam vagyok. A néma éj ring.
A lelkem kétséggel tele...
Hogy borzadok, ha csak megérint
fagyos jövendőm éjjele!
Fagyom nem űzöd el, hiába,
be nem sugárzod éjjelem...
Szavaid nehéz kalapácsa
zuhog szívemre szüntelen.
Ha azt kérded,
hol az otthonom,
s mire mondom azt, hogy
haza,
hát tudd meg, hogy nem ismerős házak,
vagy ismerős lombú fa,
ismerős illatú virágok
ismerős mosolyú emberek,
hanem két ölelő karod,
nyakamba hulló meleg
lélegzeted,
hízelgő szavad.
ez az én otthonom:
ölelésed.
De most már hontalan
vagyok.
Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik
Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén
Temetőkben világít a villany
Könnyeink fekete kristályokat mosnak
Nincsen szavunk, amit kimondhatnánk
Elhamvadt maradék álmunk
Csak a gyilkosok sötét reményei világítanak még
A butaság expresszvonaton robog előttünk
Minden madarunk szárnyaszegett
Olyan ártatlan, mint a kavicsok fehér homlokai
Én mindig Riának hívtam
Gyékényünk sincs és mégis kihúzzák alólunk
Ünnepeink ájultan hevernek
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)