Home
Gondolatok
“Az élet nem arról szól, hogy milyen gyorsan futsz, milyen magasra tudsz ugrani. Arról szól, hogy milyen gyorsan állsz talpra.”
-----
"...szeretem a csöndet,
de itt belül nincs csönd,
mesélek Neked,
sokat mesélek..."
Chat
Hangulat
[1687-1668] [1667-1648] [1647-1628] [1627-1608] [1607-1588] [1587-1568] [1567-1548] [1547-1528] [1527-1508] [1507-1488] [1487-1468] [1467-1448] [1447-1428] [1427-1408] [1407-1388] [1387-1368] [1367-1348] [1347-1328] [1327-1308] [1307-1288] [1287-1268] [1267-1248] [1247-1228] [1227-1208] [1207-1188] [1187-1168] [1167-1148] [1147-1128] [1127-1108] [1107-1088] [1087-1068] [1067-1048] [1047-1028] [1027-1008] [1007-988] [987-968] [967-948] [947-928] [927-908] [907-888] [887-868] [867-848] [847-828] [827-808] [807-788] [787-768] [767-748] [747-728] [Korábbi]
Radnóti Miklós: Tápé, öreg este
Szerencselepények füstölnek az úton
a ködben, jó tehenektől, de ők már
pisla jászlak előtt eldőlve pihennek
és orrlikuk köré is enyhülni száll a légy!
Most a híjjas ákácot kalapozza
haloványan a holdfény s nem csillagzik
az ég! mert angyalaink magukra húzták
a fekete takarókat, már hiába
áll ki várni az apját, csillagok nélkül
nem nő nagyra ilyenkor a kicsi legény!
De azért hazafelé jönnek szekéren
és papírral ápolt glóriákkal sötéten
a gazdák s eldőlnek, ha asszonyuk kilép
meleg szoknyáiból előttük és szolgálva
hozzájuk bontja a testét melegen!
Kinn kutya nappali mérgét játsza
a lánccal, benn a gyerek figyel még, ó
szemekkel s a macska! és szerető zajban
álmodnak együtt már, köcsög tejekről
boldogan, nyáluk csorgatva a vackon!
Radnóti Miklós: Július
Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.
József Attila: Nyári délután
Cseveg az olló. Néne
nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
is látni, ásitott.
Rádió nyüzsög. Szárnyak
dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
a puha füveken.
Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
Én sem tudom már régen,
alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
szép fehér abroszon.
Az eget is a tájon
vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
ül, a földieper.
Boldog vagyok? A kedves
mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
egy vak tehervonat.
Szabó Lőrinc: Nyár
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.
Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
Sík Sándor: Ákácvirágzás
Este van, nyár van, mosolyog a csend.
Szellő, madár és ember elpihent.
Valami titokterhes boldogságtul
Ákácok könnye: nagy, fehér virág hull.
Oly frissen, könnyen megyünk egymás mellett,
Mint eső után gyöngyviráglehellet.
Fehér virág közt szótlan lépdelünk,
És a Jóisten szembejön velünk.
Kosztolányi Dezső: Egyedül
Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.
A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.
Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.
A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.
József Attila: Egyedül
Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.
Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.
Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.
Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.
S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.
Fekete István: Végtelen
Hűvös, színtelen pára:
a föld s a fák lélegzete,
felhők fia, ősz uszálya,
halott hajnalok holt keze.
Majdnem nincs. Semmi… mégis
mindenütt ott van, fenn és lenn,
szájban és szívben, szóban és hitben,
és ha van: nincs, s ha nincs: Minden.
József Attila: (IRGALOM, ÉDESANYÁM...)
Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!
Rainer Maria Rilke: Este
Váltja az este lassanként ruháját,
mit régi fák karéja nyujt elé;
nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,
egy ég felé tart s egy a mély felé;
otthagy, egészen egyikhez se kötve,
nem oly sötéten, mint a néma ház,
s nem oly bizton esküdve az Örökre,
mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz –
otthagyja (szóval föl se fejthető)
léted riadtan, érve, óriásnak,
úgy, hogy benned ma fojtva, s értve másnap,
váltja egymást a csillag és a kő.
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Falu Tamás: Esti ima
Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.
József Attila: Falu
Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst - remény -
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra...
... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
lélek, a lángja.
El is lobban mind... Egy fény a rét.
Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
egy bodza-ága.
Örök boldogság forrása mos
egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
gyepben a békák.
A vadzab, ki kardot vont elő,
fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
a repedt pajta...
... Benne csend van. Mintha valami
elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
Nincs, csak a csendje.
S ahogy földerül az értelem,
megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
eke és ásó.
Szó, mert velük szólal a paraszt
napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
gondos időnek.
Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
tagja a szónak...
... Hallgatom az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú,
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
ülök. Virrasztok.
Kányádi Sándor: Álom
Furcsát álmodtam az éjjel:
két csikót fogtam kötéllel,
két gyönyörű pejcsikót.
Szárközépig érő fűben
nyargalásztam velük, mígnem
egyik csikó elfutott.
És a másik, akin ültem,
azon nyomban, mint egy isten
olyan lánnyá változott.
De otthagytam - most sem értem -,
és kergettem egész éjjel
azt, amelyik elfutott.
[1687-1668] [1667-1648] [1647-1628] [1627-1608] [1607-1588] [1587-1568] [1567-1548] [1547-1528] [1527-1508] [1507-1488] [1487-1468] [1467-1448] [1447-1428] [1427-1408] [1407-1388] [1387-1368] [1367-1348] [1347-1328] [1327-1308] [1307-1288] [1287-1268] [1267-1248] [1247-1228] [1227-1208] [1207-1188] [1187-1168] [1167-1148] [1147-1128] [1127-1108] [1107-1088] [1087-1068] [1067-1048] [1047-1028] [1027-1008] [1007-988] [987-968] [967-948] [947-928] [927-908] [907-888] [887-868] [867-848] [847-828] [827-808] [807-788] [787-768] [767-748] [747-728] [Korábbi]
BlogPlusz
***
Ami megy, engedjétek.
Ami jön, fogadjátok.
Ennyi az egész.
***
„Megtanulni élni nem más,
mint megtanulni elengedni.”
(Buddha)
***
Az a baj, hogy azt hiszed van időd.
(Buddha)
Mindenes
Háttérzene
Zene bekapcsolva Zene kikapcsolva
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)