Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
A tavaszi szélről akartam neked mesélni valamit.
Arról a fuvallatról, ami az utcai lámpa pirossárga
fényében kavargatja a nyárfaszöszöket, és én zsongó
fejjel nézem, és nem gondolok semmire.
Arról, hogy ha megállok, erősen figyelek és kicsit megdőlök,
érzem, ahogy a szívverésem ütemesen mozgatja a testem,
előre-hátra, előre-hátra, néha bele is szédülök.
Arról, hogy hazafelé késő délután egy rajnyi seregély
pulzáló mozgását figyeltem a horizonton, ahogyan
alakzatokba rendeződnek, meglazulnak, összecsomósodnak,
lüktetnek, és majdnem frontálisan ütköztem egy kamionnal.
Arról, hogy milyen a porzó földön egy kiskertnyi virág
fölött állni egy nyári hajnalon, hat óra körül, nem
gyomlálni, nem locsolni, nem érzelegni a szépségük felett,
csak zsebre tett kézzel, kocsonyás szemgolyókkal figyelni.
Arról, hogy milyen a hiány biztos, nyugodt csendje,
hogy milyen az, amikor a friss meszelés- és körteszag összeér,
hogy milyen lehet tengervizet hányni, hogy szerinted miért
érzek közösséget mentálisan sérült emberekkel.
Arról, hogy miért nem másztunk fel egyetlen magaslesre sem
az erdőszélen, hogy hamarosan jönnek a szúnyogok, amik
széthordják a vérem a világba, hogy nem tudok a bal szememmel
kacsintani, és hogy szerintem vannak csomók az időn.
Arról, hogy miért szép egy összedőlt tanya sírdombját
benövő akácerdő, hogy milyen itt az eső utáni nedves
járdán csillogó lámpafény, hogy milyen az a kifeszített
pillanat, amikor megfordulsz a kezem alatt.
Arról, hogy mennyire szeretem a testhez simuló ruháidat,
hogy a nyaraim azzal telnek, hogy várom a viharokat,
hogy ez az enyhe májusi este pár sör után mennyire reményteli,
zúg a fák lombja, picit borzongok, tudom, hogy olyan,
hogy jövő nincsen, de ezt most kiiktatom, és mindent
megbocsátok magamnak, pedig ez lehetetlen.
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?
Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.
Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jőjjön a nagy professzor:
Halál.
Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?
Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
talán szívünk jelezte csak:
nem is gondolkodtunk szavakban.
Elmúlt, mint száz más pillanat,
s tudjuk mégis, hogy múlhatatlan.
Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét,
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Dálután néha a háztetõ
velünk szemben
olyan furcsa színű lesz.
Süt a nap
és az ég se kékebb, mint máskor,
de a tető nem vörös,
nem barna,
nem is lila,
hanem messzeség-színű.
Ki kellene repülni az ablakon.
Át, oda, messze.
Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Elmenni messze
magasba felrepülni –
csapódni kőhöz
üvegként összetörni.
Veled, mégis egyedül
állni, csak állni szótlan,
Végleg összeforrva
az életen túl, egy csókban.
Elmenni messze
lemerülni mélyre –
Élni napról-napra
levegőt sem véve.
Veled, mégis egyedül
állni csak állni szótlan,
Végleg összeforrva
az életen túl, egy csókban.
Elmenni messze
időtlenül várni –
Ajtókon belépve
senkit nem találni.
Veled, mégis egyedül
állni, csak állni szótlan,
Végleg összeforrva
az életen túl, egy csókban.
Elmenni messze
apadni, mint a tenger,
Magokat elvetni,
mit nem arathat ember –
Veled, mégis egyedül
állni, csak állni szótlan –
Végleg összeforrva
az életen túl, egy csókban.
Emlékszel? Aztán milyen jó volt
Hozzád fordulni - és Te édes! -
Hogy doromboltál hogyha csókot
Súgtam égő füled tövéhez.
S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz? " "Szeretsz még?! " - újra, újra.
Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.
Hogyha megtehetném,
Mindig Benned élnék
Beléd ölelném a bánatom,
És Beléd csókolnám mi fáj
És csak Belőled ennék
És Benned repülnék el
És Tőled kapnék párnát
Ha Benned érne a sötét
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ha Rád talál az a pillanat,
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ezek után!
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ha megérint az a gondolat
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ezek után!
Benned lennék gyermek,
És Benned nőnék fel
És Benned érne a halál
Minden álmatlan éjszakán
És Benned lennék újra
Az aki régen voltam
És Te adnál menedéket,
Ha elszöknék valahonnan!
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ha Rád talál az a pillanat,
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ezek után!
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ha megérint az a gondolat
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ezek után!
Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak, balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél? –
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
„Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő, és azt se tudja, hogy mivégre.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)