Amint az állatok, úszni úgy tanultál,
oly természetesen, – vagy mindig is tudtál? –
már annak előtte, hogy emberré lettél,
mikor még folyékony ősanyagban éltél,
úsztál anyaméhben, jólvédett burokban,
mintegy félálomban, kialakulatlan,
úsztál öntudatlan megelégedésben,
gomolygó, cseppfolyós, páradús melegben
s még ennek előtte, a kezdet kezdetén
ringattattál Thétisz hullámos lágy ölén,
DNS levesben, a szerves elegyben,
ásványokban oldott bő termálvizekben
millió évekig úsztál lankadatlan,
csillókkal, uszonnyal, számtalan alakban,
körötted sötétzöld sodortatott hínár,
lendülettel dobott partra a magas ár,
úsztál és úszni fogsz annak ellenére,
hogy rég kivettettél a szikkadt fövényre
s növesztettél erős, földönfutó lábat
a szárazulatot hogy végig bejárjad,
kopolyút tüdőre hiába cseréltél,
vágyad a nagyvizek iránt még mindig él,
ússzál hát, áradó, buzgó szerelemmel,
együtt önmagaddal és az őselemmel
az úszás monoton mozdulatsor, ima,
néma örömóda, végenincs zsolozsma,
öröklött, ösztönös, archaikus tudás,
szükséglet, élvezet és élni akarás,
az úszás misztikus meditáció,
gondolat s gondtalan levitáció,
törzsed elernyedve, súlytalan, lebegő,
fölötted kék azúr szikrázó levegő,
sikló repüléssel, mint ahogy a sas száll
az égi vizekben, fennségesen ússzál,
pillangóúszással, testtelen, könnyedén,
béka-mellúszással a tó ezüst tükrén,
ússzál hát, amíg tudsz, míg van még, van remény,
hogy tűz a Nap , ragyog, míg tündököl a fény,
míg aranyban fürdik csillámlón a homok,
kebeledben lüktet, míg ritmusra dobog,
dolgozik a szíved, míg fújtat a tüdőd,
ússzál, amíg bírod, amíg tart az erőd,
megfeszül és ernyed végtagjaid izma
újrázza sokezer gyöngyház kristályprizma,
úszhatsz újgazdagként kristály medencében,
szegényként is úszhatsz könnyeid vizében,
sós verejtékedben fuldokolsz, mint kontár
bánat-buborékot eregető búvár,
ki nem mer a mélyre, sötétbe merülni,
révbe jutni sem tud, felszínre kerülni,
el nem kerülheted, úszás lett a sorsod,
startra versenyre kelsz, habár nem akarod,
nincs mért ellenkezned, elragad, messze visz,
bensődben megtisztít, átmos a folyó víz,
ússzál véghetetlen, nagy-nagy nyugalommal,
parttalan vizekben, egykedvűn, mint a hal,
langyos középszerben, mitsem törődőn,
ússzál kitartóan, bátran, célra törőn,
elszánt karcsapással s tudd, hogy mi a törvény,
mit tégy vad viharban s ha elkap az örvény,
nézz szembe leskődő, százkarú veszéllyel,
ússzál hosszantartó, örök szenvedéllyel,
kecses mozdulattal, mint táncos medúza,
melynek átlátszó tüll fátyolból a blúza,
te legyél az úszó, tökéletes szépség,
alulról nézzen rád irigyen a mélység,
gonosz –gyilkos bálna– bámul, de el nem nyel,
találkozz Jónásként a világszellemmel,
a mindenhatóval – hona tenger éter,
milliárdnyi fényév négyzetkilométer –,
ússzál, mert teheted, a szabadság jogán,
tiéd e szélcsendes mindenség-óceán
,,big blue” tintakékben oldódó közege,
vízcsepp a tengerben, te vagy a közepe,
a légüres térben úszhatsz a magányban,
bukfenceket vetve a súlytalanságban,
más dimenziókban úszni fogsz? – nem tudod –
kíméled magadat, erődet spórolod,
szeretnéd, hogy tovább, még tovább tartana
e tudatos úszó állapot-nirvána,
léted – lehetett más?– egyfajta gyorsúszás,
körbe visszatérő kör, látszat-változás,
folytonos úszás volt eddig az életed,
hogy le kell majd állnod: elfog a rettenet,
felhúzod sebtiben a hanyatlás gátját,
torlaszolva itt-ott az idő folyását,
ideig-óráig még meg lehet úszni,
máról holnapra még lehet halasztani,
lassan közeledik, úszva, mint az álmod,
feltartóztathatatlan jövel halálod...
vízizene ríjon, zokogjon rekviem,
hullám mossa hullád, tested, testünk s testem.
Poros út, poros virág, fáradt rét,
most már vágyunk a suttogó őszre,
kopogó esőre az ablakon,
néma ködre a domboldalakon
s a makkhullató arany erdőkre.
Múlik a nyár: poshadt malomalja,
kemény gyalogút és szikkadt árok.
Dér vágyik már reggel a mezőre,
kikerics a fakult legelőkre,
hol a jegenyéken varjú károg.
Aztán úgyis tél jön, s ködkezével
az erdőkben az éj zúzmarát sző.
A patak némán fut elmenőben,
lassul a szív, s a dermedt időben
elénk áll majd - a temető.
Csak az imént, csak az imént még
úgy kellett az öröm, a szépség!
oly mohó voltál! nyugtalan!
A sok is kevés: lázadoztál:
mindent szerettél volna... S most már
az is alig kell, ami van.
Csak az imént... Minthogyha tegnap
lett volna... Óh, egyetlenegy nap
és mennyi minden vele hal!
Ébredését még szinte látom
és már itt az este, barátom:
egy napig voltam fiatal!
Be gyors nap volt! Másnak is ily gyors?
Vagy csak enyém e különös sors?
Öregszem és fáradt vagyok.
Kezd fanyar lenni, ami édes,
az idő szép lassan kivégez
s nemsoká mindent itt hagyok.
És ez a legfurcsább: a semmi,
hogy lehet többé sohse lenni,-
ez a legérthetetlenebb:
végső lakójául agyamnak
a nagy csodálkozás marad csak,
hogy voltam és hogy nem leszek.
Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.
Örökre látlak szépség-verte szemmel
- Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! -
Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
Mindig Reád és bárhová mehetsz,
Mindig találkozol bolond szememmel,
A kapzsi koldus új nyomort szerez:
Szegényház óvná olcsó irgalomtul,
Mégis kiáll az útra s újra koldul.
...És úgy vagyok, hogy sehogy sem vagyok
És fáj, hogy nem fájnak eléggé
Dalaim, a megdalolt dalok
S kinjaim a megszenvedett kinok.
Zárt életet ujra elkezdeni,
Fölvenni a daliás lárvát,
Ujjongani, mikor testünk bizserg
Nem fiatalon és vér-duzzadón,
De sztrájkján a sokféle csapott vérnek
És gondolni évek számaira,
Hogy harmincöt és azután harminchat
És kételkedni a kisleányban,
Aki, szegény, pedig nem rossz talán
És mindenben és még több mindenben
Látni vakítóan a Semmit:
Talán öregség, talán már Halál.
Hát jöjjetek beigért éjszakák
Hát jöjjetek nagy megcsufolások,
Szégyenek, kinok és régi babák.
Kár, hogy néha sokáig élünk
És ugy vagyok, hogy sehogy se vagyok.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)