Az emberek beszélnek:
hogy nyáron a hegyekben epret ettek
és este a sötét szobákba félnek
és egy színészen mekkorát nevettek
tíz éve, s anyjuk, ki a sírba régen,
egyszer milyen sápadt volt és mily éhes
és hogy röpült a sárkányuk az égen
és a kertjükbe volt egy régi méhes.
Mint őrültek tébolydák udvarába,
látják az illót, ami semmivé lett,
s nincs már, fejükbe csöngetyűz a kába
emlékezet és a tünékeny élet.
Csak én vigyázok réveteg szemekkel,
amíg e tarka zsibvásárt csodálom,
s a homlokom dörzsölve rezzenek fel.
mi ez az álom?
Forró és száraz volt az este,
Zengő üvegből volt a teste,
S a törleszkedő, illatos fák
Lágy lombja csupa villamosság.
Ideges, szikrás alkonyatban
Állottam ifjan és riadtan.
És hallgattam, mintha zuhogva
Valami vak malom zokogna.
Égő agyam alatt a mélyben
A szívem zakatolt az éjben.
A vérem titokzatos árja
Hajtotta bennem muzsikára
A vágyakat, forgatva resten.
...Ó, mennyi álom, fény meg isten
Dalolt és lüktetett át rajtam!
És közben száraz lett az ajkam,
Forró és száraz, mint az este,
S a megváltás csókját kereste...
Futottam, félaléltra váltan,
Amíg a csókot megtaláltam,
Az első nyirkos, hűvös ajkat
Az első bús férfi-nyugalmat,
Az első csöndes, árva szennyet,
S könnyes szemem fölött a mennyet.
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
Da hallgatag szegények
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország.
Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év mulva.
S ha még akkor sem – hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
“Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!
Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsegessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát.
Lenni, a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
aki a tágas, áramló magasból
a célra tart, s a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
A lomb elernyed,
künn a sövény mentén a víz világol;
a könnyű zápor
vesszőzi az erdőt s a kertet.
A kerítésen alvó, szürke ég.
A zöld zsalu a vízben tükröződik.
Alig hallhatni a vihar neszét,
s hull-hull a lombról szerteszét,
egész a földig
zokogva síró szürkeség.
Hét óra. Az ég szelíd arany.
A táj a ködbe olvad szótalan.
A csönd remeg, most minden hallgat,
a rozsda-szín kert nyugovóra tér,
a búcsúfényben még kigyúl egy ablak. . .
S az Isten éje jő, a néma éj.
Ó lágy eső s te csend csodája,
uralkodj fáradt lelkemen,
jöjj esős, csendes sejtelem.
Minden békítő feledés.
Minden mély, álmos éjbe vész.
Már a sötét erdő se fél.
És én kinézek s hallgatom a csendet,
és elpihen a szenvedély,
és bámulok, akár egy néma gyermek.. .
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketek is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna, nagy csend,
De hallanánk a titokzatos zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beleolvadnánk lassan, pirosan
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
Dobozba zárod az életed, régi képek, sok meg nem értett emlék,
Ezek voltunk nemrég
Lépni kéne, de nem mered, megkötöz és magával ránt az emlék
Ezek voltunk nemrég
Fúj a szél, tudom, hogy szemből fúj a szél
Fúj a szél, tudom, hogy szemből fúj és mindig mást ígér
Hát fájjon, ami a fáj, égjen, ami ég
Olvadjon a szívünkben a jég,
Jöjjön, ami jön, a múltat köszönöm
Ezer csodát
Fájjon, ami a fáj, égjen, ami ég
Olvadjon a szívünkben a jég,
Jöjjön, ami jön, egy új nap beköszön
És ránk talál
Ha lefaragnád az éveket, szépek és egyszerűbbek lennénk
Tisztábban szeretnénk
Ha megértenéd, amit nem lehet, kéz a kézben előre együtt mennénk
Sohase félnénk
Fúj a szél, tudom, hogy szemből fúj a szél
Fúj a szél, tudom, hogy szemből fúj és mindig mást ígér
Hát fájjon, ami a fáj, égjen, ami ég
Olvadjon a szívünkben a jég,
Jöjjön, ami jön, a múltat köszönöm
Ezer csodát
Hát fájjon, ami a fáj, égjen, ami ég
Olvadjon a szívünkben a jég,
Jöjjön, ami jön, egy új nap beköszön
És ránk talál
Hát fájjon, ami a fáj, égjen, ami ég
Olvadjon a szívünkben a jég,
Jöjjön, ami jön, a múltat köszönöm
Vigyük tovább
II: Vigyük tovább :II
(Fájjon, ami fáj)
(A múltat köszönöm)
(Fájjon, ami fáj)
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)