Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.
A fákban lelkek lakoznak azt hiszem
Növekvő s fogyó lelkek
S minden levélben, hallgatag
Percek emlékei
Melyeknek nem volt tanújuk
De soha senki sem figyel rá
S nem is gondol rá
Talán a fák is látnak
És a lombsusogással
Azt üzenik
Szólni kívánnak.
Próbálták már belesúgni talán
Valaki tenyerébe
Hogy láttak egy kislányt
Akiben most valami űr tátong
Mint új s kicsiny száj
De senki se hiszi
Hogy talán a fák
Tudhatják azt
Mi oly rossz volt
Hogy mesélni szeretne
A szomorúságról
Mit látott annyi éjszakán
Hogy azt hiszem
A világnak
Az erdőbe kellene mennie
Hogy a sűrűben füleljen
S a levelek szavát lesse.
Meglássa a részleteket
A lábnyomok rajzolta
Piciny térképeket
Meglássa a levelek
Alakjában a könnyeket
Megfigyelje a lehullott
Tűlevelek finom rajzát
Melyben ott a jel talán
Mely elvezethetné
A világot
Ahhoz aki
Az űrt teremté.
Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Az utolsó pár sorra van egy másik fordítás is, ami így hangzik:
"Mivel szegény vagyok, álmom van csupán,
Álmaim lábad elé terítem
Finoman lépj, álmaimon gázolsz."
Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben
Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
Ki fog, ki fog még ablakomra jönni
És halványan, szomorún beköszönni?
Ki fogja elringatni ezt a vágyat?
Lelkemnek ki vet hűs, mély álmú ágyat?
Ki tesz szelíddé, tiszta vágytalanná,
És lelki némává, világtalanná?
Halott álmomhoz ki szakít egy rózsát
A kertekből, hol sarjad dús valóság;
S a mámorban élők ege tűz le kéken -
Volt szeretőmről ki hoz hírt ma nékem?
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Nem tudom, mikor történt. Semmi se
Árulta el. Szemem, fogam, hajam
Nem adtak jelt. Neve nincs. Szomorúbb
Nem voltam, se vígabb, néztem hideg
Figyelemmel, mit látnom adatott.
Kutyám növését, s emberek jaját
Hallgattam, a kis, együgyű halál
Buta arcát lestem kíváncsian.
Nem tudom, mikor történt. Se a nap,
Az évszak sem jelezte. Tán hotel-
Ágyban feküdtem akkor. Vagy leány
Testét figyeltem, ahogy kéj veri,
Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking
Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel
Zenével a fülemben. Öregebb
Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen
Elszakadt valami, sugár, fonál,
Hajszálerecske tán, mi kötözött
A többihez, mindenhez, ami él.
Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb,
Magányosabb. Azóta tart. Soha
Nem várok semmire. Szemem nyitott,
Így fekszem éjszaka. Csak idegen
lettem a földön, ennyi az egész.
A szemétdomb is túl finom nekem.
Kíváncsian várom a keselyűt.
Néha ördög, néha angyal,
néha bevonnád arannyal,
néha szurok, meg toll kéne,
hogy azt kenjed a képére.
Néha hívod, néha bánod,
hogy meglátta a világot.
Néha megtipor a lába.
Néha büszkén nézel rája.
Néha vonz és néha taszít,
ragyogása néha vakít.
Néha vár és néha várat.
Néha birtokolhatsz százat,
néha száz vesz birtokába,
néha csak egy ejt fogságba.
Néha ostoba az arca -
néha ez csak álca rajta.
Néha sír, és néha kacag,
néha boldog dalra fakad,
néha mérges, néha fáradt.
Néha kincse a világnak.
Néha átok, néha áldás.
Néha egy néma kiáltás.
Néha sátán, néha isten.
Néha rájössz, párja nincsen.
Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, mondd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, mig vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
mig a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak
Lehetnék hallgatag
mint a vének,
kiket már az évek
oly sokszor tűztek
sorsuknak kardélére,
s e síri bölcsességnek
áttetsző homálya
csendben őrizné
a tovatűnő tegnapot.
Lehetnék néma,
így szótlan ajkam
nem kiálthatna
e végtelen világba.
Szavam elfojtva vájna,
de távoli hangok
vágykeltő foszlányára
mégis, sietve nyitnék
résnyi ablakot.
Lehetnék gerjedő vulkán,
mely eget és földet
kezében tartván
rengetve tör fel,
s mint élet a halállal
szorosan karöltve,
a semmiből teremtve
épít reményt hozó
holnapot.
Lehetnék szomorúságok
messze űző szellője,
s boldog pillanatok
angyali őrzője…
csókok pecsételő
szerelme…
de bánat is,
öröm is,
én vagyok.
Lehetek maga a pillanat,
mely ha kell, átölel,
és szemed íriszében,
lelked fénylő sugarát
keresve, szeretve
ringat, míg Te
fáradtan megbújva
az éjben,
álmosan zuhansz el
Lehetek igaz barátod,
vagy hű szeretőd,
kit ha elárulsz,
akkor is veled van,
s osztozik sugárzó
örömödben,
vagy bajodban,
mikor vergődsz
magadra hagyottan
Lehetek bárki,
kinek e föld otthont adott,
jóban dúskáló gazdag,
kinek a minden jutott,
vagy földönfutó koldus,
kinek egész gazdagsága
lelke tiszta nyoszolyája.
Én akkor is, mindig
Veled vagyok
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)