Nem is hittem, hogy ilyen árva,
hogy is lehet ilyen árva,
csontos ujj siklik a bordámba,
tél ujja döf így a tájba,
s megáll szívemre találva
a semmiből elhajított dárda.
Ablak lobog a távozó éjben.
Csönd lüktet a szobában.
A nappal álma, az éjjel álma –
nézek fáradó mosollyal
az örökre itt maradt délutánra.
A falakra, a tükrökre
rettenetes árnyékot vetve.
Nézek, mint az életemre,
a szamárfülekre, a félelmekre.
Csönget, bejön, ledől az ágyra
elveszett éveim magánya.
Gyűlnek, kopogtatnak fehér bottal,
mint a vakok, az üresen hagyott pillanatok.
Micsoda veremből másztam én idáig?
Szám milyen földdel lett tele,
hogy elértem ez üres szobáig?
Úgy gondolok rád, olyan hiába,
nem fáradva mondom a neved.
Fagy sziszeg, hó hull a szobában.
Úgy gondolok rád, olyan hiába,
nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.
Kirobbantalak a csöndből,
a falból tíz körömmel kikaparlak.
Csüggedten leejtem kezem,
számon a mosoly megalvad.
Üdvözlet, verítékben ázó,
letörölhetetlen mosolyom
süt télre, tavaszra, nyárra,
alma-illatú őszi irhára,
átsüt a csobbanva elmerült városon,
felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában
lapul, bújócskázik gyerekkorom.
Imhol az este jő, az óra üt,
sikálja egymást két tücsök,
játékból paskol a harag
fenekükre: elolvadt a szappandarab.
Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül,
földből kinőtt lófej, vágtat a bokor,
elképzelt tájon rendületlenül
az elképzelt fájdalom bujdokol,
az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül.
Mint üvegtábla az üveges
hátán, kél, imbolyog napom,
és eltűnik. Üvöltök üres
szívvel a huzatos utcasarkokon,
arcomat karcolom a falra,
a levegőre egyetlen betűt.
Szívemmel metszek a csöndbe,
pörgetem a vérző köszörűt,
hogy ne legyek egyedül.
Úgy lélegeztem, olyan tisztán,
akár a sütkérező állatok,
volt napom, derűm, bicskám,
s minek hátam vessem: utcasarok,
arcom lobogott, mint fényben az ablak,
mosolyomra nő ragadt,
mint üres tükröt faggattalak
– hogy lesz tovább?
meg sem született pillanat.
Hogy lesz tovább?
A következő lélegzetvétel
száz évnyire van,
bokáig aprít az idő,
mint a kés, suhan.
Már vágyam csillagokkal méri magát,
s visszahajol kíváncsian,
kicsapódik húsból a víz,
csontból a mész,
s eltűnik a föld pórusaiban.
S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!
Letörölhetetlen mosolyom
ragyogjon feléd, semmivel sem parolázó
förtelem,velőig ütő fájdalom.
Még most el tudom képzelni,
még most ki bírom mondani,
tágra nyitott szemmel nézem, hogy suhan,
éveim csúcsán állva
szívem visszadobban a halálra;
szívem nem a haláltól árva.
Kérdeztem az éjszakai csendtől,
Kérdeztem, de néma volt,
És a száz alakban visszatérő kérdés:
Mit akarok? Mit akarok tőled én?
Faggattam a tisztafényű hajnalt,
Faggattam, de hallgatott,
És a száz alakban visszatérő kérdés:
Mit keresek? Mit keresek nálad én?
Égő Nap - Tőle tán most megtudom majd,
Mért kell még - Ez a fájó, édes, furcsa játék,
Próbáltam - De hisz' nem lehet ezt félbehagyni,
Már nem tudom - Soha elfeledni, megtagadni én!
Kérdeztem a bíbor színű alkonyt,
Faggatom, de nem beszél,
És a száz alakban visszatérő kérdés:
Mért szeretlek? Mért szeretlek mégis én?
Túl ifjúságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyílt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfödőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugodtan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kívántam újólag
Már eltűnt koromat;
Kívántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letűnt remény után.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden,
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az énértem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édesanyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
Első álmom rólad volt,
Első álmom elröpült,
Még az esti szél nyögött,
Még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
Szellem; az rejtélyesen
Húzott, hozott, vezetett
Ablakodhoz, édesem!
Csitt! A fekete folyón
Illat és szél úgy alél,
Mintha mákos álmokat
Tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
A csalogány csöpp szívén,
Mint ahogy a tieden
Kell hogy elapadjak én.
Jaj, bűvölj föl fűből!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
Szerelmed mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
Szívem dobzörgése vad:
Szorítsad szíved fölé,
Talán ott majd megszakad.
Azt hiszem elfelejtett engem egy pillanat
Azt hiszem nélkülem is teljes maradt
Azt hiszem nagyot tévedtem
Amikor neked elhittem
Hogy nem fogsz elfelejteni
Egyszer sem
Azt hiszem elfelejtett engem egy pillanat
Azt hiszem fordítva hallottam a hangodat
Azt hiszem azt mondtad nekem
És én el is hittem
Hogy igazán élni, igazán élni nem tudok
De akkor
Kiestem a világból
Fekete köd lett a valóságból
Milliónyi ember állva ordítva azt kántálta hogy
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Senki se gondol rám
Azt hiszem elfelejtett engem egy pillanat
Azt hiszem nélkülem is teljes maradt
Azt hiszem nagyot tévedtem
Amikor neked elhittem
Hogy nem fogsz elfelejteni
Egyszer sem
Azt hiszem elfelejtett engem egy pillanat
Azt hiszem fordítva hallottam a hangodat
Azt hiszem azt mondtad nekem
És én el is hittem
Hogy igazán élni, igazán élni nem tudok
Hogy igazán élni, igazán élni fájni fog
Hogy igazán élni, igazán élni nem is akarok
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Valami édes sugalom,
Szép emlék bujkál szívemben;
Hogy honnét támadt, nem tudom,
S hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelőtt
parányi szívben kicsi gondok –
ültünk az erdőszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretők;
a szirt forrása hűsen omlott,
rigó rikkant és elrepült,
szívemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. –
Ha nem lepné a messzi múlt rég,
ha valahogy visszajutnék,
ki tudja! Nem ott vár-e még ...
Szikrázó az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül láng-űrben a
tarka vidék.
Olvadtan a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó kékségen
sötét pihe-szál:
óriás magányban
egy pacsirta száll.
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)