Amerre járok, nő virág elég: -
Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.
A legszebb rózsát küldeném neked,
Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -
Míg odaérne, elhervadna rég!
Van egy galambom, - a szárnya fehér, -
Azt küldeném el a válaszodér',
Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,
Ott van a fészke erdők peremén,
Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.
És a szívemben - édes emberem,
A nóta is már hasztalan terem.
Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,
Elszéled az messze völgyeken át,
Szívem dalát rábízni nem merem.
Üres az út, társam a csend,
velem már nem tart senki sem.
Ma már csak szép csendesen lépek, ballagok,
De még úton vagyok, te is láthatod.
Még mindig csábít, hív a táj,
még int felém a napsugár.
Pedig már megváltoztak rég a városok,
De az emléke él,
csak a szép emléke él.;
Mitől volt olyan szép nekem, csak én tudom.
Látod már megint indulok, egyhelyben állni nem tudok.
Pedig már egyre többször elfáradok;
De még úton vagyok, te is láthatod
Tudom, nem várnak barátok,
ismerőst már nem találok.
A régi utcákat sem találom én, mondják:
Lebontották rég,
látod, szétesik a kép.
Csak a dalom emlékszik rá jól tudom.
Hol az a bódé, ami a sarkon állt,
virágot senki sem árul már.
Üresen ásít a kávéház.
Vajon mért fáj nékem úgy ez a változás?
Még mindíg csábít, hív a táj,
még int felém a napsugár
Tudom, hogy egyre többször elfáradok,
de még úton vagyok, te is láthatod.
Hol az a bódé, ami a sarkon állt,
virágot senki sem árul már.
Üresen ásít a kávéház.
Vajon mért fáj nékem úgy ez a változás?
Üres az út, társam a csend,
velem már nem tart senki sem.
Ma már csak szép csendesen lépek, ballagok,
De még úton vagyok, te is láthatod.
Nekem gyermekkoromban azt ígérték,
hogy eljön majd és boldog lesz velem -
és én vártam őt, de nem jött senki sem.
Az évek gyorsan teltek- múltak,
a nyugtalanság bennem egyre nőtt -
és én elindultam megkeresni őt.
Hol az a lány, ki soha- soha nem hagy el?
Hol az a lány, ki mosolyog, ha sírni kell?
Hol az a lány, ki mindent elvisel?
Hol az a lány, ki engem vár, csak engem vár,
és soha-soha nem hagy el.
Én a hosszú úton elfáradtam,
de néhány dolgot megtanultam jól -
s így e dal most kissé szomorúan szól ...
Már nem hiszem, hogy rátalálok,
de néha mégis újra várom én -
hiszen annál rosszabb nincs, ha nincs remény.
Arcomat adtam,
eldobtad.
Szememet adtam,
eldobtad.
Szívemet adtam,
eldobtad.
Száz tengeri madár
zokog bennem.
Száz megsebzett fóka
sajog bennem.
De a te szívedben
néma halak tátonganak,
néma halak tátonganak.
nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő
láttam
köszöntünk
két idegen
mi fáj jobban
hogy már nincs
vagy hogy
nem lehetett
úgy
ahogy
lehetett volna
kire árad a gyűlölet
magamra
vagy
Rá
magamra
ELÉG
eléget
Aprópénzre váltani fel a boldog, szép időt -
ehhez érteni kell, igen, de mégis mielőtt
megfizetnéd a tartozásod, mire soha nem kértelek,
hidd el, nincs mit megbánnod, az álmok csak összetörnek.
Nem a miénk az ég, nem a miénk a végtelen.
Nem a miénk a szép, nem a miénk lett, édesem.
A nagy szavak mind porba hullnak,
nem marad más, csak egy emlék a holnap.
Minden, amire vársz, majd így múlik el.
Nincsenek csodák, ennyi az egész, így menetel az élet.
Te a végzet hatalmáról beszélsz, s hadat üzensz az égnek.
De míg a múlt romjain nyílik a hajnal, s ott talál melletted,
hidd el, nincs mit megbánnod, az álmok csak összetörnek.
Nem a miénk az ég, nem a miénk a végtelen.
Nem a miénk a szép, nem a miénk lett, édesem.
A nagy szavak mind porba hullnak,
nem marad más, csak egy emlék a holnap.
Minden, amit úgy vársz, csak így múlik el.
Bolondnak hívj, ha annak hiszel -
megszoktam már, ne félj.
Szavakkal rég nem bánthatsz te sem,
semmi sem új itt, ne félj.
Vállamon ül ezer év,
ha mondanám, úgysem értenéd.
Hogyan is voltam a tiéd?...
Nem tudok mást, csak ezt a zenét,
és túl sokat iszom megint,
és lehet, hogy újra törékeny napok
jönnek a jóslat szerint.
Vállamon ül ezer év,
ugyanaz éget, ami rég.
Hogyan is lennék a tiéd?...
A tegnap itthagyott,
elejtett kő vagyok.
Mesélek még,
ha végighallgatod.
Tegnap itthagyott,
elejtett kő vagyok rég.
A tegnap itthagyott,
elejtett kő vagyok.
Mesélek még,
ahogy csak én tudok
Tegnap itthagyott,
elejtett kő vagyok.
Mesélek majd,
ha végighallgatod még...
Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert szenvedek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom látni, de mégis várom.
Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert reszketek látni,
Nem akarom látni, mert fáj, ha látom.
Nem akarom azt, hogy újra fájjon.
Nem akarom nézni az arcát, ha kérdez,
Nem akarom tudni azt, hogy mit érez,
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!
Nem akarom látni, mert nincs erőm látni,
Nem akarom látni, mert nincs időm várni,
Nem akarom látni, mert megsebez újra,
Nem akarom látni, ezt ő is tudja.
Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert nem bírom látni,
Nem akarom látni, mert bánt, ha látom,
Nem akarom látni, mert kín, ha várom.
Nem akarom látni, mert gyűlölöm látni,
Nem akarom látni, mert elég volt látni,
Nem akarom látni, mert elég, ha érzem,
Nem akarom látni, mert elégek, érzem.
Nem akarom hagyni azt, hogy elérjen,
Nem akarok állni a tekintetében.
Nem, nem, nem, nem!
De igen! Szeretem!
"...ó de mégis
ne hidd, Szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Nem verset adok, csak szavakat,
nem komoly mondandót,
csak néhány pihe-puha lágy szót,
kedvest és bársonyost,
mely csapongó lepke szárnyán feléd repül.
Nem dalt hoztam, csak hangokat,
nem zengő melódiát,
csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd
a hulló leveleket gördítő szél.
Nem szerelmet adok, csak lángokat,
vágyakat és álmokat
melyek simogató szavaimmal,
lelket érintő eldúdolt dallamaimmal
feléd szállnak,
rádtalálnak,
s óvó tenyeredbe bújnak.
Adnék verset, ha kérnél.
Adnék zenét, ha hallgatnád.
Adnék szerelmet, ha szeretnél.
Meztelen lelkünk
már összeért,
tiszta szavak
mosták fényesre
ablakaikat,
könnyeink, mint
tavaszi eső cseppjei,
úgy folynak szét
arcunk ráncaiban,
már csak egy
első és utolsó
ölelésre várunk...
Most még ne mondj semmit
Majd akkor, ha megjöttél.
Most még ne mondj semmit
Csak akkor, ha döntöttél
még ne mondj semmit addig,
míg nem érted, mit tettél
ne mondj semmit még,
mert nem vagy
nem jöttél.
Most még nem létezünk,
csak játszunk
csak játsszuk, hogy élünk,
mert ez nem az,
amit akartunk,
mert, amit akartunk:
attól félünk.
Most még ne add nekem,
mit mástól elvettél
most még ne mondd már akkor
már akkor szerettél.
Most még ne mondj semmit.
majd találunk szavakat,
melyekből élet fakad,
melyek vége nem a pokolba szakad.
Majd, ha megszültük egymást,
nagy vajúdás után
Akkor mondd:
Nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.
Most még legyünk csendben,
hisz fut az út alattunk,
rohanó fák takarnak roncsokat,
mit látni nem akartunk.
Lerombolt vágyak mellettünk,
melyek közt lelkek bolyongnak
akik közt megszűnt a kapcsolat,
csak látszat az
mi megmaradt.
Most még
próbálj szállni.
Ne légy vergődő madár,
Légy Te a vándor,
ki végül hazatalál.
De én
hadd mondjam azt
szeretlek...
....s ezért én elmegyek,
hogy ne bántsalak,
ne legyen több bűn,
mert szeretni így nem lehet.
Ha majd átléped a lét küszöbét
Ha majd fájni kezd:
a Nincs többé
Értelmet kap:
mi volt a Volt
s mi volt: Miért
Egyet megtudsz majd biztosan,
Lesz egy üzenet:
Volt valaki, ki téged
mindennél jobban szeretett.
Elmegyek
ne bántsalak többé,
elmegyek,
mert szeretlek
szeretlek örökké.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
