Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben –
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés –
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség –
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
Néma vagyok, mert
hangomra ráborultak a falak,
rázuhantak a csillagoktól megrokkant
koporsó-csendű világok,
mohos romjaik nagyok, porosak.
Miről énekeljek?
Én nem ültettem fekete földbe
egyenes derekú fákat,
én nem rejtettem gyermeteg titkokat
bokrok alá, avar közé,
csak apró kövekből építettem várakat,
hangyák vonultak rajta át álmaim
súlyos fonatát hurcolva,
tövig rágott körmeim alá
piszkos délutánok
vértelen unalma tapadt.
Megfagytak fogaim alatt
a szavak,
jégvirágos ablakok mögött reszketnek
zúzmarába zuhant tévedéseim,
csak csikorgó csendek
csörögnek elő belőlem -
nem tudom, mit akartam,
minek ástam be göröngyök közé
összegyűrt papírra rótt
kicsiny imáim rengetegét.
Talán kevés volt a fény.
Kékebb eget akartam,
zöldebb szemeket,
hogy ereim pókhálóján több élet folyjon át,
hogy hervadásnak indult virágaim
új rügyet teremjenek.
S most itt vagyok -
életem kiábrándult virágok
siratódala,
lépteim úgy konganak, mint
vészt jelző harang rettentő kolompolása,
verseim dudva, gaz.
Tavasszal megébred a világ,
s madárrá válik a szó,
de nélkülem kel szárnyra.
Az éj fekete függönyén milliárdnyi fény tör utat
De mindközül csak egy őrzi álmodat
Elérni szeretnéd, s a széllel a magasba szállsz
De a távolság nagy, s a mélység magába ránt
Refr:
Ments meg, kérlek, vagy ölj meg, ha kell
Mert álmok nélkül csak a félelem ölel
Csapdába estem, fényem egyre csak fogy
Lelkem szállna, de érzem minden erőm elhagyott.
Adj erőt az útra, hogy higgyek, bízzak újra
Lelkem tengerén a hajnal szárnyakat bont
Körbeölel fénye s mutatja új otthonom
Hajózok ismeretlen, viharos vizeken át
De a távolság nagy, s a mélység magába ránt
Refr.
Egy szirten állok és nincs már, hova menjek
Engedj be kérlek az álmok kapuján
Akkor megférne a szívemben az egész világ
Sejtelmes lebegés,
fájdalmas mámor,
tűnékeny pillanat,
tündöklő zápor.
Könnyező játék,
röpködő fények,
kavargó álmok,
éhező lélek.
A ma is nehéz volt,
s hiába a könnyek,
hiába törlöm le,
holnap sem lesz könnyebb.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
