Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Belevágok a testembe, belevágok egy embert.
Szörnyű az énnekem: mi mindenre vágyom.
Szeretett egy ember. Túl sokáig nem mert.
Most mellettem van távol.
Belelököm egyszer, bosszúból, magamba.
Utána is ugrom, törvény, bíró híján.
Szelídséggel zsarol. Legyek-e goromba?
S mi lenne, ha győznék, csak, mert tovább bírnám?
Isten vak szemében az a hős, ki téved.
Az az elég, ami örökké kevés.
Későn tudtam már meg, hogy valakit végleg
szeretni akarni: kísérletezés.
A teljes lét: élet-nélküli.
A teljes öröklét: idő-nélküli.
A teljes működés: változás-nélküli.
A teljes hatalom: erő-nélküli.
A teljes tudás: adat-nélküli.
A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
A teljes szeretet: érzés-nélküli.
A teljes jóság: irány-nélküli.
A teljes boldogság: öröm-nélküli.
A teljes zengés: hang-nélküli.
Azt akarom, hogy rámszorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess,
Azt akarom, szavad elálljon,
Azt akarom, szemmel keress,
Azt akarom, a szived fájjon,
Azt akarom, add meg magad
Kegyelemre vagy pusztulásra,-
Azt akarom: engem szeress,
Azt akarom, ne gondolj másra.
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.
nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő
Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.
Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.
Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én bármerre jársz.
Nem tudom, merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.
Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már nem tündököl a Nap,
Csak ha újra megjönnél.
Új ősz. Nem is tudod már, hányadik.
De érzed: vágy búg benne, mély zene.
És érzed: menni, menni kellene.
A Duna-gyepnél ring egy vén ladik,
ha ott jársz, hívogatva néz reád,
s az evező-pár és kormány-lapát
nagyon kínálja markodnak magát.
Ladikjukat orvul eloldanád,
elindulhatnál s vinne messzire.
És nem gondolnál vissza semmire.
Ha most kérdeznél, elmondanám
Volt egyszer egy este amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat,
az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden
Nem volt igaz az ölelés...
...De nem fáj már: a Nincsen.
Most már szinte mindegy,
mit írtam akkor mit éreztem éppen
Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit mert nem tudhatjuk
mi jön még meddig tart: a Meddig?
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt ... az éjszakánknak vége
S megkapod az életet, az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég
Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még...
Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.
Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.
Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.
Senki meg nem mondja, mit senkise tud
Hogy a szél honnan indul és hova fut
Szárnyal valahonnan, nagyon sebesen
Utol nem érem rohanva sem
De, ha sárkányomat elereszteném
Napokig repülne az ég peremén
Aztán megtalálnám ahol leesett
S tudnám hogy a szél is odaérkezett
Akkor megmondhatnám, hogy a szél hova fut
De hogy honnan indul, arról senkise tud
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
