Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?
Üzennék. Pár szót. Hiszen jön az ősz
és a tavasznak fénye veszve van már.
Üzennék. Pár szót. Hogy mit, nem tudom.
De jön az ősz... és eszembe jutottál.
Nem az a fontos, hogy szeress,
hanem, hogy szeretni tudjalak,
érzékeim útjain a színes égők
csodát csillogva villogjanak,
fényárba boruljon fakó hitem,
a hétköznapi örömünnepek
átröpítsenek a kátyúk felett...
Hosszú éjszaka volt, mikor ébren vártalak téged,
Milyen boldog is voltam, hogy kattan a zár!
Milyen boldogan zártam az ajtót, s te jöttél hozzám,
Milyen boldog is voltam, hogy érez a szám!
Angyallány, hol jársz? Angyallány.
Éppen felkelt a nap és én megláttam csöpp kis szárnyad,
Rögtön éreztem, nem tudok szállni veled,
Vigaszom annyi volt, hogy te szóltál majd újra látlak,
Addig eljár majd hozzád képzeletem.
Angyallány, hol jársz? Angyallány.
Sose felejts el engem, jöjj vissza hozzám!
Sose felejts el engem, jöjj vissza hozzám!
Sose felejts el engem, jöjj vissza hozzám!
Angyallány, hol jársz? Angyallány, hol jársz?
Mikor múlik az éj veled, én mindig arra várok,
Hogy egy dallal, mint szárnnyal majd elrepülünk,
De e dallal és szárnnyal mindig utánad járok,
Ahogy mondtad, még hív mindig képzeletünk.
Angyallány, hol jársz? Angyallány.
Sose felejts el engem, jöjj vissza hozzám!
Sose felejts el engem, jöjj vissza hozzám!
Sose felejts el engem, jöjj vissza hozzám!
Angyallány, hol jársz?
Angyallány, hol jársz?
Elhagyott az erő
De kemény vagy, mint a kő
Aki nem szavakkal felel
Csak némán sodródik el
Aki, ha tudja, hogy nincs remény
Akkor is kőkemény
- épp olyan, mint én.
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
Ha csak a magányt szeretném elkerülni, bármelyik ember megtenné.
Mivel úgy tűnik, éjszaka lehullanak a csillagok, saját magamnak nem hazudhatok.
Csak még egyszer, évszakok, ne tűnjetek tova,
csak még egyszer, hadd játszadozhassunk!
Mindig keresem, hol tűnik fel sziluetted,
amikor átkelek az úton, vagy álmaim közepette,
bár tudom, nem lehetsz egy ilyen helyen.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)