Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.
Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy.
Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre egyenesen,
mint egy könny szemből, a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elrepülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az első hószín angyal csupa folt!
és a másik messze szállott, aki olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? -
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Egy kattanás a fény, megszokni nehéz.
Körbe vesz egy kép, mint lassú ébredés.
A rádióban szavak, a kereső a helyén maradt,
Ahol tegnap volt, ahogy tegnap volt.
S túlcsordul a víz a pohár peremén,
Egy hideg érintés az ujjaim hegyén.
A sötét órák alatt a valóság a helyén maradt,
Ahol tegnap volt, ahogy tegnap volt.
Lehet, hogy áldasz, vagy átkozol,
Lehet, hogy mást szeretsz, s nagyon jó,
Nekem a más is csak rólad szól,
Hiányzol!
Hiába édes egy új mosoly,
Amikor szó sincs a magányról,
A másnap hűvösen válaszol,
Hiányzol!
Párnámon egy lány, még szebb nálad talán,
Veled sosem volt, ilyen gyöngéd éjszakám.
Álmodjon csak tovább, az ágyam körül színes ruhák,
Ahogy tegnap volt.
Lehet, hogy áldasz, vagy átkozol,
Lehet, hogy mást szeretsz, s nagyon jó,
Nekem a más is csak rólad szól,
Hiányzol!
Hiába édes egy új mosoly,
Amikor szó sincs a magányról,
A másnap hűvösen válaszol,
Hiányzol!
Amit szerettem, megtartom,
amit nem, elfeledem.
A kevés is sok, mit elmondtam,
s mily kevés ahhoz,
mit mondhattam volna!
Miért tenném, miért bántanálak,
zörgő napjainkba költözött a bánat,
meg nem értés kövein botladozunk,
talán utoljára!
Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkűletek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyüljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
Vastag, puha avarban járok, korai fagy mindent lerázott,
hull, csak egyre hull a sok levél,
pirosan sárgán, zöldből rőtbe, barnába, fáradt olajzöldbe
ágat, gallyat hagyva földre ér.
Szürke felhő hidegen kékell, úgy sodortatja magát a széllel,
mintha sose lett volna nyár,
csak hideg októberi szürke, s a lomb lazán földre kerülve
zizzenve, suhogva télre vár.
Az ősz vége hangulatába beleködöl a hajnali pára,
mord reggel, est ér fagyhatárt,
orgonalevél lehullt zölden, nem küldhette szárba időben
a nyár számtalan bűvös dalát.
Fenyves alatt, szőlőskertekben, fodrozva az idő-végtelen
színjeleket írt leveleken,
energiáit vitte szárba, zöldjét semmi-barnára váltva,
hogy termése jövőre is legyen.
Itt-ott egy-egy szőlőfürt rejtett magába múlt időt; végtelent.
Egyszerre méz, egyszerre sárga,
az emberi időt kizárva, rejtőzködve magába zárja
az örök, állandó múlt-jelent.
Lépdelek susogó avarban, veled járok itt gondolatban;
lélekben érzed, s azt kérdezed:
mi susog, mi morajlik, cseveg - lépéseimtől a lomb neszez -,
zúgó patakban járok veled?
Hull, egyre hull a lombbal az év, hozza a hideg leheletét,
kopaszon, szürkén áll a diófa,
hatalmas koronája felnyög, estére az Orion feljött,
s pereg az éjbe a földi idő-óra.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni -- elszunnyadni -- semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni -- elszunnyadni -- és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? -- Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől -- a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó -- le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? -- Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)