Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe
"...Nincs semmim mit másokra hagyhatnék,
Nem vagyok bölcs vezér, nem vagyok szent,
Néha még álmodom, már nem félek,
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkre ment..."
(Deák Bill Gyula : Közép-európai hobo blues - dalszöveg)
Virágosat álmodtam
Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.
Kérlek, ne menj el!
Adj egy kis időt még!
Hagyd, hogy eltűnjön, ami benned szép,
el kell felejtsem a sok szép időt,
ezt a jelent, az elveszett jövőt,
a gyilkos perceket, kegyetlen kérdezőt,
hogy te miért nem, és én miért nem?!
Kérlek, ne menj el! Hallod? Ne menj el!
Kérlek, ne menj el!
Nézd, itt egy gyöngy esőcseppből,
onnan, hol soha nem esik eső,
és nézd, a sok kincs mind tiéd, ha kéred,
gyémántkoronát a Holdról lopok én,
egy országot veszek, hol a szerelem a törvény,
a törvény a király és te a királyné!
Kérlek, ne menj el! Ne, még ne menj el!
Kérlek, ne menj el!
Kérlek, ne menj el!
El kell mondanom még egy szép mesét,
amit más nem ért.
Mese egy királyról, kit mindenki elhagyott,
nem várt semmit már, a szíve megfagyott,
de rátalált valaki, és most újra él,
újra vágytól ég, szeret úgy, mint rég...
Kérlek, ne menj el! Ne, még ne menj el!
Kérlek, ne menj el!
Nem tört ki rég a tűzhányó már,
de forr a láva benn, a pusztításra vár,
a kiégett rét, a felperzselt föld
új életre kél, egyszer lehet még zöld,
s a földek fölé, ha leszáll az éj,
az égben ölel a vörös feketét.
Kérlek ne menj el!
Hallod? Ne menj el!
Ne, még ne menj el!
Kérlek, ne menj el, látod már nem sírok,
nem is beszélek, csak ide elbújok,
hogy még lássalak táncolni, örülni,
hogy még halljalak dalolni, nevetni.
Engedd, hogy lehessek a kezed árnyéka,
árnyékod árnyéka, a kutyád árnyéka,
csak még ne menj el, kérlek ne menj el!
Hallod? Ne menj el!
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sirok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tizezer szikla van.
Ha nyikorog a szekér,
És ködbe' iázik a szamár.
Lebeg a szögre akasztva az idő,
De a mami ma még haza vár.
Ragad a hajnal, süpped a beton,
És visszafele forog a föld.
Egy angyal zúg le a gangról ,mer' az Úr
A bánat rozsdás kardjába dől.
Nem tudom a neved,
Csak hallgatom, mit ugat a mély.
Szívesen szánkóznék lefele veled,
De engem nem vonz már a meredély.
Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,
Míg hánysz, én tartom a fejed.
Rakétákat lő a telihold,
S te valahogy nem találod a helyed.
Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar.
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.
Hallod-e, te bolond
Ahogy az ereimben lüktet a vér.
Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyödsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy.
Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.
Aj-jaj-jaj, aj-jaj-jaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Céltalan üzenet a palackban."
Álltál-e már magadra hagyva, messze,
isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben,
ádáz sorsod kezétől megsebezve,
s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?
De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Olyan messze vagy tőlem,
hogy kifelé fordított tenyérrel
simítlak minden megálmodott reggel.
Bársony-érintéstől kérges tenyér
ökölbe bújva szégyenül.
Nem én vagyok, soha nem voltam...
rejtőzök kiszáradt bokorban,
és nem Te vagy, csak a szél.
Ma nem vártalak.
Ültem a parton szétesve, és
mint a kavicsokat dobáltam
a vízbe apránként önmagam.
A kő azonnal elmerül,
jó lenne tudni az ember
előtte hányszor csobban?
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Akarsz-e együtt ülni...
Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
"... Megcsókoltatnám beteg szívemet,
Valakivel, ki érdemes e csókra,
Kinek van elég hozzám-tapadott
Érezni- és elcsókolni-valója. ..."
*
" ... Az Élet a szabadot szereti
Vagy azt, ki békés, béklyós, vidám rabja,
Minden szavát aki kineveti
Vagy aki mindet komolyan fogadja. ..."
*
" ... Talán pályánk sohsem-találkozó
(- Minden találkozás váratlan szégyen -),
Úgy szépek ám ezek a földi pályák,
Hogy keresők egymást meg ne találják. ... "
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)