"Megtehetnéd a kedvemért -
Hogy lábujjhegyen távozol.
Halkan csukod az ajtót az életemre.
Elmész szépen, és nem kukucskálsz,
Nem kell hogy lássad, mennyire fájsz."
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...
Tizenegyóra ötvenhét perc,
Két hiányzó szempár,
egy hosszú ölelés,
három csók a szájon,
hetven szívdobbanás.
Egy félmosoly az állon,
Kezetlenség a vállon,
Ennyi volt ma minden,
Matematikai vallomásom.
Ha nincsen már egetverő
kurjantás és izomerő,
csak ülni kell és nézni ki,
ahogy a szellő repíti
a járdán a hullt levelet
s az égen a fellegeket.
Csak ülni kell és nézni messze,
a Semmi tengerén evezve,
seszínű, álmos, néma habban,
derengő torkú alkonyatban
és azt gondolni, hogy - mese,
lidérc, babona, semmi se.
Szellemet, múltat nem idézni.
Ha ajtót nyitnak, meg se nézni,
csak ülni, mint a holtak álma,
fakult verseket recitálva
forró nyáron, hideg telen,
bámulva és idegtelen...
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.
Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.
Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...
Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.
Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.
Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem
Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.
Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.
"Hogyha az, amit találtál, tiszta anyagból való, akkor nem fog megromlani. Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez már megérte."
Kérdeztem az éjszakai csendtől,
Kérdeztem de néma volt,
És a száz alakban visszatérő kérdés,
Mit akarok, mit akarok tőled én.
Faggattam a tiszta fényű hajnalt,
Faggattam, de hallgatott,
És a száz alakban visszatérő kérdés,
mit keresek, mit keresek nálad én.
Égő nap, tőle tán most megtudom majd!
Miért kell még: Ez a fájó édes furcsa játék.
Próbáltam de hisz nem lehet ezt félbe hagyni
Már nem tudom soha elfeledni megtagadni én.
Kérdeztem a bíbor színű alkonyt,
Faggatom, de nem beszél,
És a száz alakban visszatérő kérdés:
Miért szeretlek, miért szeretlek
Téged Én?
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szivemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szivem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.
"Csókom ne kérd, elvárni nem szabad,
Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!
Más városban, hol este csíp a fagy,
Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap,
Azt akarom, hogy én akarjalak!"
Látod, nincs mit mondanom,
A napot, az órát sem tudom,
Csak várom, hogy üzend, hogy vársz.
Most nem ontom bátran, okosan a szót,
A falon át hallom csak a rádiót
Ha erre jársz, engem itt találsz.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
És az a rádió úgy zokog,
Mintha szerelmet vallana
Most nekem szól a legbutább dala.
Mert ugyanúgy hívlak most is,
Szánalmas hogy mindent elhiszek,
Hogy mennyire örülnék Neked.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Ezer meg ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Tudod, hogy vár még rám,
A Holdnak tán a túloldalán,
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen angyalnyelven.
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Ezer éve
Keresem az utam,
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar
Akinek engem küldött,
Akit nekem szánt az ég.
Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.
Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, csak egyre mászom fölfelé
és visszacsúszom mindig…újra…
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra… újra fölfelé…
Néha fölérek: föl a csúcsra.
Körülnézek és mindenütt romok,
ledőlt falak és szürke sivatag,
összezárult vagy beszűkült utak,
ott fenn sincs más,
csak az, mi odalenn.
Fölébredek.
Fel kéne adni végre…
Nem lehet.
"Majd, ha csontváz leszek, akkor is örökké csontvázadat szeretném átölelni, és mindörökké hallani ölelő karjaid csörrenését. Elporhadt szíved maréknyi hamvát, amivé majd lesz, számba veszem, hogy megfulladjak tőle, és a semmit, amivé majd leszel, a magam leendő semmiségével szeretném betölteni. Az idők végeztéig Veled szeretnék maradni, hogy Veled zuhanjak a végtelen mélységek legmélyére. Lázadni szeretnék utolsó leheletemig a szerelem vége ellen, hátralevő életem minden másodpercében!"
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)