A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga...
Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
- vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
...És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak...
...de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ...
Most mintha azt zúgnák szélben:
- Vigyázz!
- Vigyázok...
- Érted s értem...!
- Ha te kidőlsz, nekem is végem...
Szerettem ha fölnevettek
szerettem hogy hangjuk csengett
szerettem a hirtelen csöndet
szerettem a morajló emberzsivajt
nem szerettem az elnyelt választ
a párhuzamos monológokat
de kettesben a természet beszédét
szerettem a mosollyal tűzdelt tálat
csorgók kortyát a szikkadt ínyen
egy kézszorítást a sötétben
napvert árnyékot téli tűzfalon
hogy én vagyok én éjszakáig
szerettem s azt hogy különös a másik.
Törött tükör szilánkjai között keresem az arcom. Néha gyereknek látom, néha végtelenül öregnek.
Néha vágyom, hogy közelebbről vegyem szemügyre. Tisztuljon a kép. A vérem fröccsen az ezüst üvegre.
Szétkenem ujjaimmal, s a pirosló nedvek közé hunyom le szemem.
Még érzem az akác illatát az éjszakában, a terasz magányában.
Még látom a mezőn át robogó vonat ablakaiban a fényt, csak az alagút végén van sötét. Vak sötét.
Néha eldobnám a bölcsességet, mely nem tudom, honnan az enyém, talán nem is az enyém.
Néha újra kezdeném. Tanulni járni, beszélni, érezni, dönteni.
Már elröpít egy álom, melyben nincsenek képek, sem hangok, sem illatok.
Csak fekete üresség. A törött ezüst is csak fekete kövek tömege.
Megalvadtak rajtuk a cseppek, s alszom.
Nem tudom, mikor, s mire ébredek. Vár-e ébredés, hajnalhasadás,
madárcsicsergés, döntés vagy csak egy aprócska lépés, mely előbbre visz.
Csak egyet lépni. S feledni. El. Mindent, mi szétzilálta életem.
Nyújtanám még erőtlen véres tenyerem, de nincs.
Nincs reményem. Csak a végtelen. Melyet nem lelek.
Lehelem lelkemet suhanni a vonat után át az éjkék mezőn szabadon,
járatlan utak fölött lebegve, vakvágányoktól távolra kerülve. El. Messze.
Meglelni a végtelent, melyből születtem, s meglelni, mit kerestem...
Elfeledtem, mit kerestem...
Összekulcsolt ujjaim könnyek mosdatják, s félelem ölel.
Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erőd, hogy újra elkezdd...
Olykor bekopog a Gond.
Széket húz lassan az asztalomhoz...
S én nem tudom,
mit mondjak neki.
S mitől ismerős hallgatása.
A jelenléte,
a mosolya,
a szája,
... mikor ágyam veti meg éjszakára.
Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel
Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.
Lehull a Hold ezüstje,
fakul az éj.
Távolról
lódobogás,
pata kopogás
ágzengés,
gallyropogás,
fehér lovas
fekete lovon
holdtalan éjszakán,
kezében ezüst háló,
ránk veti,
csillagúton zsákmányával
elnyargal,
hálójából
potyognak
az emberek
és
reményeik.
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál s milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám s hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka
meredt felém a térben és időben,
csak tücskök szóltak fekete mezőn
és hajladozó nyárfák sugdosódtak.
... Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre,
mint nagy vászonra berregő motor,
zúgó, öles nyalábbal vetítette
tűnődő lelkem - lassú reszketéssel -
lehúnyt pillájú, alvó arcodat...
…mert nem vagy,
ma nehéz a szó is.
Süket álmokat termett az éj.
Holdakat képzelek csillagtalan égre,
S hallgatok. Csak a tükör mesél.
Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz,
Ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek.
Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok
Mindkettőnket véresre sebeznének…
Álmodtam?
már előző éjjel is vártál
valamely parkban valamely fánál:
a fát a parkot az órát elfeledtem
de hova lettél? és hova lettem?
Álmodtam?
ma éjszaka mellettem álltál
kettő voltam és kettő voltál
némán fogtam mind a négy kezedet
némán fogtad mind a négy kezemet
hol egyedet hol másikod kérdem:
hol egyemet hol másikomat kérded:
melyiked lehetett
melyikem lehetett
aki szerettél?
aki szerettelek?
Ha messzire sodor a nyugtalanság,
s úgy érzem, minden véget ért,
ha nincs már remény, s élni sincs miért
görcsös ujjakkal mégis beléd fogódzom,
mert nem tudom, van-e halhatatlanság,
van-e öröm – kívüled?
Mintha kihaltak volna az évszakok
megdermedt zöldben fürödnek a fák
Egyszerre ősz, és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegezni sem,
azt hiszem néha, nem is ver a szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél : dobog.
Rettenetesen nehéz az "idebenn".
Hát élek, félek, alakoskodok.
“Ha valakit tiszta szívből szeretünk, azt halálunk napjáig szeretni fogjuk, lehet, hogy nem mellette éljük le az életünket, nem ő tölti ki a mindennapjainkat, de a szívünkben mindig megőrizzük őt, mert valamikor fontos volt nekünk..”.
(Marilyn Miller)