Új bejegyzés Frissítés

2017.02.23. 13:27 bubutu

„Mert amikor tegnap rámnéztél, akkor én megértettem valamit. Megértettem, hogy tőled egy számomra örökre elérhetetlen világba egy különös és csábító alagút vezet, és nem ismerek rajtad kívül mást, aki ezt az utat ismeri. Megértettem, hogy Te állsz egyedül ennek az alagútnak a torkolatában, mert tudsz valamit, amit én még csak megnevezni sem tudok, valamit, ami több, mélyebb, könyörtelenebb, mint amit én valaha is megérthetek. Megértettem, hogy én ehhez az elérhetetlen világhoz soha nem kerülhetek közelebb, csak sóvároghatok rá, mert olyan fény és olyan melegség takarja el, amit elviselni nem vagyok képes. Eddig sem lemondani, sem hinni benne nem bírtam soha. Tegnap rádöbbentem, hogy tévedtem, hogy végzetesen félreértettem, mert megbocsáthatatlanul végem van, ha Téged elveszítelek, mert semmit sem tudok erről a megnevezhetetlen világról, de mert Te a része vagy, Te vagy nekem ez a világ egészen, visszavonhatatlanul. Ne taszíts el magadtól, engedd meg, hogy lássalak, és én mindent megteszek érted, vagy lökj el, rúgj belém, köpj le, és én újra és újra visszajárok, hogy belém rúgjál, és a szemembe köpjél, mert igazad van, mindenben könyörtelenül igazad van, és én tényleg szeretlek."

2017.01.16. 20:50 bubutu

"Azt akarom, hogy tudd, hogy az esőfelhőkön túl kék az ég, és hogy a mosolyod elég ahhoz, hogy boldoggá tegyél valakit. Hogy az élet mindig megy tovább, és neked is ezt kell tenned. Emlékezz a múltra, higgy a jövőben, de mindig élj a jelenben. Lásd meg a láthatatlant másokban, és hunyd be a szemed a hibáik előtt. Tudd, hogy nem mindenki fog beléd szeretni, akit szeretsz, és sokszor fogsz csalódni olyan emberekben, akiktől nem is várnád. Ennek ellenére azt is tudnod kell, hogy sokan lesznek szerelmesek beléd, és talán ennél is többen fognak csalódni benned. Tudd, hogy amikor szükséged lesz valakire, talán olyan ember nyúl feléd a szakadékba, akiről azt hitted volna, hogy letaszít a mélybe. Remélem, hogy tudod, hogy a mosolyod boldoggá tette a napjaimat és az, hogy megláttad bennem a csodát, erőssé tett. Amikor éreztem, hogy szerettél, az megmentett a sötétségtől. Azt akarom, hogy a Te sötét napjaidon emlékezz arra, amit most leírtam Neked. Tudd, hogyha egyszer csak eltűnök az életedből, akkor is örökre a szívembe vésted magad. Soha de soha nem felejtelek."

2017.01.16. 20:48 bubutu

,,Lesznek, akiket megbántasz úgy, hogy észre sem veszed. Lesznek, akik úgy bántanak, meg hogy fogalmuk sem lesz róla. Lesznek, akiket barátnak hittél, de saját maguk előtt is elbuknak. Lesznek, akik ellenségnek látszanak, s ők állnak melléd a bajban. Lesznek útonállók, bliccelők, átutazók. Lesznek, akiket nevetve, s akiket sírva hagysz ott egy-egy állomáson. Mindig, mindennek célja van. Fáradalmas, izgalmas utazás az élet. S ha találsz egy útitársat, aki végigkísér rajta, elértél mindent, amiről mások csak álmodoznak.,,

2016.12.05. 15:04 bubutu

Steve Jobs, a világ egyik leggazdagabb embere 4 éve halt meg. Utolsó szavai azóta bejárták a világot: "Az üzleti világban elértem a siker csúcsát. Mások szemébe...n az életem maga siker megtestesítője. Ugyanakkor, a munkától eltekintve, kevés örömöm van. A legvégén a vagyon csak egy olyan tény, amihez ugyanúgy hozzászokunk. Ebben a pillanatban, a betegágyon fekve és visszaemlékezve az életemre, felismerem, hogy mindaz a gazdagság és elismerés, amire annyira büszke voltam, elhalványul és jelentéktelenné válik, ahogy egyre közeledik a halál. A sötétségben látom az életben tartó gépek zöld fényeit és hallom a búgó hangjukat, egyre közelebb érzem a halált. Most már tudom, amikor elegendő vagyont halmoztunk fel, mely élethosszig kitart, más dolgokat kellene keresnünk, amelyeknek nincs köze a vagyonhoz. Valami sokkal fontosabbat: Talán kapcsolatokat, talán művészetet, talán fiatalabb korunk álmait... A vagyon folyamatos üldözése csak egy önmagából kifordult személyt hoz létre belőlünk, amilyen én is vagyok. Isten adta képességünk érezni mindenki szívében a szeretetet, nem pedig a vagyon által előidézett illúziókat. Az életem során megszerzett vagyont nem vihetem magammal. Amit magammal vihetek, az csak a szeretet által kiváltott emlékek. Ez az igazi gazdagság, mely követni fog, elkísér, erőt és fényt ad. A szeretet ezer mérföldeket képes utazni. Az életben nincsenek határok. Menj, ahova akarsz. Érd el a magasságot, amit el akarsz érni. Minden ott van a szívedben és a kezeidben. Melyik a világ legdrágább ágya? - A beteg ágya. Alkalmazhatsz valakit, hogy vezessen helyetted, csináljon neked pénzt, de nem vehetsz rá senkit, hogy viselje el a betegségedet helyetted. Az anyagi dolgokat megtalálhatjuk, ha elvesznek. Egyetlen dolog van, amit nem találhatunk meg, ha elvesztettük - az Életet. Amikor valaki bemegy a műtőszobába, észreveszi, hogy van egy könyv, aminek az olvasását még nem fejezte be - "Az egészséges élet könyve". Bármely szakaszában is vagyunk pillanatnyilag az életünknek, egyszer majd szembesülünk azzal a nappal, amikor behúzzák a függönyt. Gondosan őrizd a szeretetet a családodért, a szeretetet a házastársadért, a szeretetet a barátaidért... Bánj jól magaddal. Törődj másokkal!"

2016.09.17. 11:58 bubutu

Tudod, az egészben a mérhetetlen egyszerûség a különös. Néhány perce még ebben az ágyban feküdt, vacsorázott, majd összefogta és megcsókolta Anya és kis erdélyi ápolónôje, Györgyike kezét, aztán köhögni kezdett, aztán szederjes lett a szája, aztán szeme felakadt, lassan megüvegesedett, s annyi idô alatt, amíg a metró átér a Blahától az Astoriáig, meghalt. Bár sokat ólálkodtam a halál árnyékában, és rengeteg halottat láttam életemben, soha nem érintettem meg egyet sem közülük. Viszolyogtam tôlük, azzal a természetes iszonnyal, amely az élôt kell elválassza a holttól. Tudtam, hogy ha elôször kényszerülök majd megérinteni egy holttestet, az egyfajta paradigmaváltás lesz számomra. Ahogy a hírt megkapva a Balatonnál autóba ültem, még nem voltam bizonyos benne, hogy ma meg tudom-e, s fôleg meg akarom-e ezt tenni. Érkeztemkor riadalomban állt a ház. Már ott voltak a halottszállítók, ez a szomorú vándorcirkusz, akik csakis érkezésemet várták. Egyenesen a halottas ágyhoz siettem. Mint levetett jelmez feküdt ott Apám teste. A jelmez, amelybôl hazaszökött Lear király. Semmi kétség nem volt már bennem. Odaléptem, s homlokát azzal a csókkal, ugyanazzal a magam által sok-sok éve kitalált kis buta, rituális csókkal illettem, amellyel mindég az Ismeretlen Isten irgalmára bíztam ôt távollétem idejére. Aztán kezembe fogtam kezét, amellyel gyermekségem estéin, ha hazaért, álomba simogatott. Úgy éreztem, hogy saját bôrömhöz érek hozzá. S rájöttem, hogy azért nem értem, azért nem érhettem hozzá más halottakhoz egy életen át, mert ehhez csak neki volt joga, ezt neki tartottam fönt. Megértettem, hogy az emberfiának nincsen joga más halott testéhez hozzáérni, csakis a sajátjához. S aki ott feküdt elôttem, én voltam, hisz egy volt velem. A többi már csak rutin volt és technika. Kiemelték ágyából, hordágyra tették, s elvitték, kedvesen közömbös emberek, kik tán nem nem is sejtették, hogy engem vittek el, engem, ki még élek, s akinek belsejében ott villódzik 52 esztendô minden egyes napjának mintavételezése, mert éreztem Apa minden rezdülését, mert annyira egyformák voltunk, hogy én már feleslegesnek is érezhettem volna magam, hiszen az egyfajtájúság ellenére mégis csak ô volt a tehetségesebb s az eredetibb. Most ô annak a kórháznak a hûtôszekrényében fekszik, ahol 52 esztendeje megszülettem, s én, ki minden rezdülésem legalább felét neki köszönhetem, most itt állok üres, s még majdnem testmeleg ágyánál, amelyben annyi biztonságot találtam gyermekkoromban és késôbb, s a szoba olyan intim és nyugtató, mintha csak a kezét ment volna ki megmosni a mosdóba, de egyszerre ezt a képet mégiscsak átkódolták, s üressé tették, mint az oltárt, amelybôl kilopták a tabernákulumot. Amikor megéritettem a homlokát, világosság gyúlt bennem. Ilyen egyszerû az egész, a többi csak mítosz és szóbeszéd. Kilobbant sejtcsomó fekszik itt elôttem, s Apa már messze jár, azzal a különös konflissal, amelyet képzeletem ajándékozott neki. S visz magával engem is képzeletének furcsa-szép világába, ahonnan nincsen már visszaút. (Varnus Xavér)

2016.08.31. 19:18 bubutu

A szülő-gyerek kapcsolatban három lényeges szakasz van. Az Ölelj át szorosan! - ez a fenntartás nélküli nagy kettős ideje; az Engedj el! - a 6. életév körül, amikor a gyerek kifelé kacsintgat, és a Hagyjál békén! - a serdülőkor. Utána megint kezdődik az Ölelj át szorosan! periódus, de ez már nem a szülőhöz fűződik, hanem valaki máshoz. Az a szerencsés, aki élete során e három szakaszon többször végigmegy. Aki jól oldja meg a Hagyjál békén! periódust, jó baráti kapcsolatokra tesz szert. (Ranschburg Jenő)

2016.05.17. 23:45 bubutu

Minden hazugság! Márai esetében hiába keresnénk szemérmetlenül intim részeket. Kivéve az utolsó naplóját. Rádióműsoromban szemelvényeket olvasok fel Márai utolsó naplójából, ebből a megrendítő, felkavaró, csodálatos könyvből – amely szerelmi vallomásnak indul, de a vége már kíméletlen vádbeszéd ember és Isten ellen –, és ügyelnem kell, hogy ne remegjen a hangom. Márai igazi műfaja nem a regény, a bölcselkedő aforizma vagy a tárca volt, hanem ezek ötvözete, a napló, amely az újságírást helyettesítette számára. Naplója a publikumnak íródott, a világ eseményeire reflektált benne, ezért aztán szemérmetlenül intim részeket hiába is keresnénk a több ezer oldalon. Utolsó naplója azonban más. Felesége, Lola haldoklik, és Márai egyszeriben elveszíti az origót, a biztos pontot. „Nem tudtam, hogy ennyire egy velem. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.” A nappalok és az éjszakák összemosódnak Márai számára, az idő megszűnik, csak a kiszolgáltatottság érzése marad. S a félelem, hogy nem sikerül idejében, méltósággal távozni. „Az élet teljes értelmetlensége. A semmiből jöttünk, és eltűnünk a semmiben, minden más gyermekes képzelgés. Ami közben volt, néha csodálatos, mindig értelmetlen és céltalan.” Lola már nem lát, s alig hall. Tolókocsiba ültetik, odakötik a szék támlájához. „Olyan szép 87 éves korában, mint volt fiatalon; másképp, de »szép«.” Felolvas neki a Toldi szerelméből, és azért imádkozik, hogy egyszerre haljanak meg. Aztán csak ülnek egymás mellett, órákig. Fogják egymás kezét. A kassai nyarakra emlékezik, a Bankó fenyveseire, az erdő toboz- és málnaillatára; apjára, aki konzervatív-liberális volt („a legjobbfajta ember ebben a században”); éjjelente pedig még bele-belelapoz Arany verseibe vagy Krúdy regényeibe („mint a fuldokló, aki az utolsó korty oxigént kortyolja”). Az 1986. január 4-i bejegyzés: „Lola meghalt.” A temetés puritán, nincs egyházi szertartás, kis hajóval ki az óceánra, ott a kormányos zsebkéssel felvágja a műanyag zacskót, s mielőtt a maréknyi hamut beszórná az óceánba, megkérdi, olvasson-e föl imát, de Márai int, hogy erre semmi szükség, és intézkedik, hogy őt is ugyanígy temessék. „Harag az orvosra, mert nem tudott segíteni. Harag az Istenre (ha van), mert nem segített, és harag az Istenre (ha nincs), mert miért nincs, mikor segítség kell. Harag az emberekre, mert nem segítettek. És magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt.” Márai elfordul a világtól. „Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni.” Mint kisfia halálakor. Márai Kristóf – akinek a születésekor a boldog apa hatalmas, virágbaldachinos ágyat készíttetett a feleségének – 1939-ben, néhány hetes korában halt meg belső vérzésben. A rokonok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisfia halála után Márai hónapokig nem szólalt meg. „Nem pörölök. Élek és hallgatok. / Most angyal, ha vannak angyalok. / De itt lenn minden unt és ostoba. / Nem bocsátom meg. Senkinek, soha” – írta az Egy kisgyermek halálára című versében. Felesége halála után Márai – nyolcvanhat évesen – revolvert vesz, és lőtanfolyamra jár; ha már a világot nem lőheti le, legalább magával végezhessen. Lola karosszékét üresen hagyja. Néha hangosan beszél hozzá, a leveleit olvasgatja. Ébredés után pedig kinyújtja a kezét – „ahogy 62 éven és nyolc hónapon át mindig” –, és félálomban Lola kezét keresi. Lola azonban nincs, és amikor egy évre rá meghal fogadott fiuk, Babócsay János is, Márai teljesen magára marad. Hónapokig nincs más látogatója, csak Elizabeth, az öreg takarítónő. Máskülönben senki. Olykor – ritkán – tesz néhány lépést a ház előtt, de már egyre nehezebben, támolyogva jár. A revolvert a fiókba teszi, hogy kéznél legyen, ha eljön az ideje. „A szavak. Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit papok, bölcselők valaha mondtak. Minden hazugság. Nincs »cél«, sem »értelem«. Csak tények vannak, irgalmatlanul.” Az 1988. évet pedig ezzel a bejegyzéssel zárja: „Ma nagyon hiányzott L. testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.” Olvasom Márai utolsó naplóját, és csorog a könnyem.   (Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.)

2016.05.07. 10:42 bubutu

Szeretni fogsz akkor is, amikor már nem emlékszel rám?

2016.05.02. 08:24 bubutu

Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.   Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel.   Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.   Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.   Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet. Mindent.

2016.04.25. 15:28 bubutu

,, Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk, vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég, ha tudjuk, hogy Ő a világon van. Gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben, a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett." (Müller Péter)

2016.03.06. 08:06 bubutu

Nincs annál magasztosabb állapot, mint amikor tudod, hogy ki vagy, tele vagy erővel, érzed a saját nagyszerűségedet, a szíved hálával van tele, hogy itt lehetsz, hogy élsz, és érzed, hiszed, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Minden mozdulat, alkotás könnyű, természetes és örömteli. Sugárzol. Vonzod a jót, a kedvességet, a segítséget. Látnak, észrevesznek, megfordulnak utánad. Méltósággal vagy jelen. Örömben és harmóniában önmagaddal. Ez az állapot legalább annyira vágyott állapot, mint a szerelem.

2016.02.02. 16:57 bubutu

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte: "Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?" A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: "Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat." " De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is" - kérdezte a szent. A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ. Végül a szent elmagyarázta: "Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék, ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot. Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi." A szent folytatta: "Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak, és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást." Ránézett a tanítványaira és ezt mondta: "Ezért amikor vitáztok, ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz."

2016.01.19. 22:58 bubutu

Bill Gates gondolatai az oktatásról: 1. Az élet sosem igazságos – szokj hozzá! 2. A világot nem érdekli az önérzeted. A világ azt várja el tőled, hogy érj el valamit AZELŐTT, hogy önérzeteskedsz. 3. NEM lesz havi nettó 5 milliós fizetésed közvetlenül a középiskola után. Nem lesz belőled rögtön vezérigazgató-helyettes és nem kapsz céges autót. Azokért keményen meg kell dolgozni. 4. Azt hiszed, hogy kemény veled a tanár? Várj csak, míg találkozol a főnököddel! 5. A hamburgersütés nem alja munka, és nem ássa alá a méltóságodat. A nagyszüleid idejében ezzel a kifejezéssel illették ezt a munkát: lehetőség. 6. Ha elcseszed, az NEM a szüleid hibája, szóval ne nyávogj, hanem tanulj a hibáidból! 7. A születésed előtt a szüleid nem voltak ‘uncsik’. Azért váltak ilyenné, mert akörül forog az életük, hogy megkeressék a csekkekre, és úgy általában az életedre valót. Kimossák a ruhádat, és hallgassák az öndicsérő áradozásodat, hogy mennyire jófej srác vagy. Szóval mielőtt nekiugrasz az esőerdőket megmenteni a szüleid generációja okozta káros hatásoktól, előtte megpróbálhatnád kiganézni a disznóólat a saját szobádban. 8. Az iskolában lehet, hogy elfogadták a győzteseket és a veszteseket is. Az élet azonban NEM ilyen. Az iskolában kijavíthatod a rossz jegyeket, és annyi időt kapsz a helyes válasz megtalálására, amennyit csak akarsz. Ennek azonban SEMMI KÖZE NINCS a valós élethez. 9. Az életet nem iskolai félévekben mérik. Nincs nyári szünet. És nagyon kevés munkáltatót érdekel, hogy te meg akarod találni önmagadat, arra ugyanis ott van a szabadidőd. 10. A tévé NEM a valós életet mutatja be. A valóságban az embereknek muszáj dolgozni menni, és nem üldögélnek naphosszat a kávézóban. 11. Légy kedves az uncsi, eminens stréberekhez. Könnyen lehet, hogy az egyikük egyszer a főnököd lesz.

2016.01.15. 21:31 bubutu

Már nem emlékezem telefonszámára. Csak arra emlékezem, hogy volt egy fekete kalapja, barna tollal. Aztán arra, hogy élni akartam vele, s megint, hogy egyszer meg akartam halni érette. Homályosan emlékezem szeme színére, mosolyára, egészen halványan bőre illatára is. Emlékezem a fájdalomra, melyet okozott; de csak úgy, mint ahogy egy régi haláleset fájdalmára emlékezik az ember. Emlékezem az örömre is, melyet kaptam tőle; de csak úgy, mint ahogy egy régi, bőséges lakomára emlékezünk, lakomára és dőzsölésre, melynek fogásait már elfelejtettük. Minderre emlékezem, halványan. De telefonszámára, melyet néhány esztendő előtt még oly gépiesen tudtam, mint ahogy az ember a kötőszavakat ismeri, nem emlékezem többé. Így halunk meg egymás számára. Először egy telefonszám hal meg. Aztán egy illat emléke. Aztán a test, melyhez a telefonszám és az illat tartozott. Aztán minden. (Márai Sándor)

2015.12.31. 11:42 bubutu

Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött: – Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot. Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: – Két hét múlva hozd vissza a fiadat. A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni. Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta: – Ne egyél cukrot! Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő: – Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt. Gandhi azt válaszolta: – Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot. Testesítsd meg azt, amit tanítasz, és csak azt tanítsd, amit megtestesítesz.

2015.07.27. 23:54 bubutu

A kérges szem szava Régi vágású férfi vagyok, és a magam 36 évével fiatal. Kifejezetten fiatalnak érzem magamat, és az érzés szöges ellentétben áll a születési dátumommal és más emberek megítélésével. Én már a fiatal lányok előtt "öreg" vagyok. Vagy csak egyszerűen férfi? Túl sok a gondolatom a klasszikus értelemben vett férfiasságról, csapongó, rendszertelen, inkább napi szintű megdöbbenések sora csak! Döbbenjünk meg együtt! Többen írtátok azt, hogy a fiúk puszival búcsúznak el. Nem mindegyik. A többi mesterkélten "mű kemény" megjátszós férfiassággal. Süt róla, hogy nincsen férfi mintája, és nem forgácsolta sem az élet, sem a problémák. A fiúból a férfit a "szenvedés" teszi. Meggyőződésem, hogy férfivá válni kifejezetten fáj. A fiúból a férfit a kitartás teszi, a nehézségek leküzdése, és olyan feladatok megoldása, ami lássuk be nem kellemes. A biztonság megteremtése, a konvektor megjavítása, egy kerékcsere a jeges szélben, favágás, és a férfias tevékenységek hosszú sora szinte mind kellemetlen és nem ritkán fáj. Két köbméter fát felvágni a végére fájdalmas. De megcsinálod, mert KELL! A férfi nem gondolkodik el azon, hogy ez bizony fájni fog. Sem azon, hogy helyette inkább a kanapén fetrengene, és nézne valamit a tévében. Hanem megcsinálja. Nem azért, mert ő nem akar a TV előtt lustálkodni, nem ostoba. Csak férfi, aki tudja, hogy ezt meg kell csinálni, ezért felkel és megcsinálja. Mert ő olyan! Férfi! Persze csak ha van miért. És főleg kiért! Nem látom a szenvedést a fiúk arcán. Nem látom a "kérges szemet". Belenézel, és a fiú néz vissza, nem a férfi, legyen akár 30 éves is. Senki nem tanította meg fát vágni, nem ismeri a "KELL" szó igazi jelentését. Nem volt, aki megmutassa neki, nem bírja a kellemetlenségeket, nem képes kitartóan arcát megkeményítve a jeges szélben kereket cserélni. Nem olyan! A TV előtt ül és mindig megcsináltak helyette mindent. Ha nincsen pénze szakembert hívni, nem tud megcsinálni semmit. Csavarhúzót csak képen látott, a barátnője egy lány, nem pedig egy Nő. Egy olyan, aki szintén szakembert hív, főzni nem tud, de igazából jobb is, ha inkább rendeli az ételt, és nem érti azt a fogalmat, hogy egy igazi Férfi rá sem néz. Ezek a lányok Férfit akarnak, de egy Férfi nem nézi őket Nőnek, ezért nem kellenek nekik. Nekik csak a fiú jut, aki az autójából csak a kormányt látta még, és a fűtés gombot. De veszve azért semmi sincsen. Amíg vagyunk még páran Férfiak, és Nők. Mi vagyunk a minta. De mind tudjuk, hogy kinevetett minta vagyunk! A "lejárt lemez", aki nem korszerű. De a végén kiderül mindig, hogy mi vagyunk a stabil pont, és mi is maradunk azok. A Férfi és Nő születetten az, ösztönösen. Csak rosszul nevelték őket. A Férfi és a Nő nem ugyanaz, sosem volt az, és soha nem is lesz. Mindkettő másban jobb, de abban nagyon. Aki nem érti, hogy az egyik kiegészíti a másikat, az lesz férfi soviniszta, feminista (a ma ismert módon), metroszexuális, és hosszan lehetne sorolni azokat az irányzatokat, amik másról sem szólnak, csak keressük, mi több újra definiáljuk azt az értéket, amit eddig is ismertünk. Csak divat kinevetni. Nem értünk már. Mert a gyerekből embert a "KELL" csinál. Tartást, erőt, és érték teremtő gerincet a "szenvedés" adhat, nem pedig a könnyebb út. Ha egy fiút kiviszek a lőtérre egy kicsit lövöldözni, előbújik a férfi, megcsillan. Kiderül, hogy az önfegyelem, az egészséges érdesség ott van benne, mert így született. És amikor egy 15 éves lányt tanítok főzni, megérzi a gondoskodás ízét, és kedvvel csinálja egy idő után. Mert ő meg ilyen, csak meg kell rá tanítani. Jóleső érzés mintának lenni, lássuk be, ne hazudjunk önmagunknak, a pozitív visszajelzés az mindannyiunknak kell. De túl kevesen vagyunk jelenleg, és keresnünk kell egymást, ahogy itt is tesszük. Vajon hányan lehetünk még? (Dancsok Zoltán)

2015.07.01. 22:08 bubutu

Egy megtörtént eset. Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult. Mindegyikük! Az egyik down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.

2015.05.26. 17:38 bubutu

"Ha elveszel feleségül egy mosómedvét, számíts rá, hogy egész életében dörzsölni fogja a két pracliját, és ‘mosni’ fog. Nem tudod leszoktatni róla.” Nem tudjuk egymást megváltoztatni. Sokan úgy mennek bele egy párkapcsolatba, hogy “majd megnevelem.” Felejtsd el. Egyet tehetsz érte: hogy szereted. Akkor is, ha egy életen át dörzsöli a két pracliját. Ha idegesít, ne kösd össze vele az életedet. Odáig el tudsz jutni vele, hogy ritkábban mos, vagy stikában mos – de mosni fog, mert ez a lényében van. Ő olyan. Minden szokás előbb-utóbb jellemmé válik, s azt nagyon nehéz megváltoztatni. Nagy az Isten állatkertje. Ne feledd, te is egy állatfajta vagy benne. Mondjuk nem mosol, de rágcsálsz például, vagy lusta vagy, és téli álmot alszol, mint a macik. A párkapcsolatok zöme azért megy tönkre, mert nem bírjuk ki egymás természetét. Irritál minket.Minél érettebb és bölcsebb egy lélek, annál több embert visel el – még egy idegennel is jól elvan. Ha az egód nem annyira monomániás és kőkemény, sok emberrel ki tud jönni. Képes vagy közösségben létezni, és nem azt látod egy mosómedvében, hogy mindig mos, hanem azt, hogy milyen jólelkű, aranyos maci. Egy idő után már nem is látod, hogy dörzsöli a két pracliját. Mások figyelmeztetnek rá. “Te, a nejed miért csinál mindig így?” – és ha erre azt kérdezed: “Hogyan?” – az nemcsak azt jelenti, hogy megszoktad őt, hanem azt is, hogy szereted. (Müller Péter)

2015.04.14. 22:37 bubutu

Keleti tanítás a haragról… A keletieknek van egy legendájuk... Két szerzetes vándorlás közben egy megáradt patakhoz ér. Magas a víz, irtózatos mennyiségű sarat, törmeléket sodor magával… A patak partján áll egy nagyon szép lány, aki láthatóan azon vacillál, hogyan juthatna át a túlpartra, de nem mer belemenni a vízbe. Az egyik szerzetes szó nélkül a karjába kapja, és átviszi a vízen. Majd a két szerzetes folytatja a vándorútját. Este, mielőtt nyugovóra térnének, a másik szerzetes végül is kifakad: Hogyhogy te a karodba vetted, magadhoz ölelted ezt a lányt? Mi szerzetesek nem tehetünk ilyet! A társa azt feleli: Ide figyelj! Én ezt a lányt már órák óta letettem. Te még mindig cipeled? Nagyon pontos történet, mert arra világít rá, hogy egy ember miféle bűntudatokat, sérelmeket, megbántottságokat cipel egy életen keresztül, amelyek már rég elmúltak, nincsenek, és az erejüket kizárólag onnan kapják, hogy az ember újra és újra felidézi magában a sérelmeit, nehogy elfelejtsen egyet is közülük. Tehát épp ő adja az erejüket. Vagyis nem biztos, hogy Freudnak igaza van abban, hogy ennyire determinál a múlt, és nem lehet megszabadulni tőle. Hogy a múlt mondja meg, milyen ember leszek, milyen karakter leszek. Hát hogyne! De csak akkor, ha én magam táplálom és folyton újratöltöm energiával a saját múltbeli negatív élményeimet, majd nagy szemekkel bámulok, hogy ez még mindig jelen van az életemben.

2015.04.11. 08:38 bubutu

Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk... "Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk… A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk… Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak… hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi… hogy viszont lássuk Őt… hogy eljöjjön a nagy nap…hogy eljöjjön a nagy lehetőség… hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… Várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon… Csak várunk… Mindannyian mást… És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elillan… Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk…

[283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]