Új bejegyzés Frissítés

2018.10.05. 16:15 bubutu

…beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. (Szabó Magda: Álarcosbál)

2018.10.05. 16:13 bubutu

Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek. (Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának)

2018.10.05. 16:12 bubutu

Borzasztó, hogy folyton várlak. Borzasztó, hogy vagy én haltam meg, és Te élsz, vagy Te haltál meg és én élek, de folyton kergetjük egymás árnyékát. (Szabó Magda: Liber Mortis)

2018.10.05. 16:11 bubutu

Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. (Szabó Magda: Für Elise)

2018.08.18. 21:19 bubutu

Azt gondolod, hogy sosem múlik a fájdalom, de tévedsz. Csak engedd át magad neki, ne küzdj ellene, mert erősebb nálad. Hagyd, hogy fulladozni kezdj, de idővel úszni fogsz. Minden egyes lélegzetvételeddel erősebb leszel, és ígérem, le fogod győzni.

2018.07.09. 19:06 bubutu

40 százalékos szabály A tengerészgyalogosok szerint a kemények attól lesznek igazán kemények, hogy a “40 százalékos szabályt” használják, és ezzel elképesztő dolgokat képesek elérni. De mi is a lényege ennek? A fizikai megpróbáltatások során mindenkinél van egy fájó pont, amikor azt érzi, innen nincs tovább. Az igazi tanulság azonban az, hogy valójában sokkal több erőtartalékkal bírunk, mint amennyit gondolnánk. Amikor az agyunk azt mondja, hogy nincs tovább, akkor valójában még csak a teljesítőképességünk 40%-át érjük el. Ez a 40 százalékos szabály mutatja például, hogy miért képesek olyan sokan befejezni a maratont. Amikor beüt a krach, a szervezet tüntet, akkor nincs mit tenni, folytatni kell tovább, mert valójában messze még a tartalékok vége. A brutális kiképzések során fejben a tengerészgyalogos katonák is sokszor alkalmazzák ezt a szabályt, hiszen „Az egyedüli könnyű nap a tegnap volt! Megéri győztesnek lenni” – tarja jelszavuk.

2018.07.08. 22:57 bubutu

HOVA TŰNIK A FÉNY A SZEMÜNKBŐL? – MIÉRT FÁJ AZ ÖREGEDÉS? Ne mondjátok nekem, hogy „pedig jól nézek ki”. Nem mondjátok, hogy „ne viccelj, még tök fiatal vagy, előtted az élet”. Nem ez a bajom. Hanem az, ami mögöttem van. Hogy már annyi van mögöttem is. Ott van az arcomon, benne a szememben. Nem a ráncokban (de azokban is), nem az őszülő hajszálakban (mert azt nem láthatjátok), nem a deformálódó idomokban, hanem az egészben együtt. És már az is benne van, amit magam előtt látok. És nem könnyű elfogadni.  Amikor harmincévesen életem legboldogabb korszakába értem és terhes lettem, egyetlen gyötrő gondolat tudott csak elkeseríteni: hogy többé nem leszek lány. Elég sokat szenvedtem korábban attól, hogy túlságosan is lány voltam, mondhatni, kislány, olyan babaarcú, naiv tekintetű, akire túl sokan akartak rárepülni, és túl sokan nézték hülyének. És rohadtul tepertem, hogy mielőbb nőjek ki ebből, francba a babaarccal, a göndör fürtökkel, vadul vasaltattam, hogy egyenes legyen, és Dórának hívattam magam, mert az komolyabban hangzott.   Aztán ott álltam harmincévesen, túl nem tudom, hány pofára esésen, csalódáson, kudarcon, tapasztalaton, egy új életbe lépve, és azon keseregtem, hogy vége. Asszony lettem. Anya leszek. Senkinek nem kellek többé, rám sem fognak nézni, és persze én sem nézek már többé senkire. És divatos sem leszek többé, meg csinos sem, és nem fogom ismerni az új zenekarokat, és bulizni sem járok az éjszakába (mondjuk, az nem fog hiányozni, mert kiéltem harmincig) és vége egy korszaknak. Isten tudja, miért éreztem így egy-egy pillanatra, mikor anyukám nem volt sem beszűkült, sem elhanyagolt háztartásbeli, és a környezetemben sem láttam ilyet. Aztán amint kipottyantak a gyerekek a világra, kit érdekelt ez az egész? Ki nem szarta le! Madarat lehetett velem fogatni, kivirultam, lefogytam, ragyogtam egy egész évig. Habzsoltam az anyaságot, szárnyaltam attól, hogy teljesítettem legfontosabb életfeladatomat (hah, dehogy teljesítettem, épp csak nekiláttam), a lelkem legmélyéig boldog voltam tőle. Utána négy évig nem tudom, mi történt, mert kicsit sok lett a dolgom… Korán elkezdtem dolgozni is mellette, egyre többet, fullon égettem az energiát. Harmincöt évesen vettem észre, hogy repülnek az évek. Hogy lány nem vagyok többé, az már fel sem merült, de lassan már azért is tenni kellett, hogy nő maradjak. Nem azért, mert egy időre elfelejtettem odafigyelni. Annyira odafigyeltem, hogy még kicsit túlzottan is. Kicsit kompenzálósan. Hanem azért, mert egyszer csak feltűnt, hogy ami addig természetes volt, azért már dolgozni kell. Rém közhelyesen hangzik, mint egy női magazinban, pedig mennyit röhögtem azon, hogy mi az a „reggeli arc”. De egyszer csak realitássá vált, hogy ezentúl a szinten tartáshoz is energia, odafigyelés és pénz kell.   Ne értsétek félre, nem a hirtelen felfedezett reggeli arcomról szeretnék nyavalyogni. (Nyavalyogni fogok, de nem arról.) Inkább amiatt, hogy ma már „tetszikeznek” az utcán a tinédzserek. A húszéves fiúk meg zavarba jönnek, ha hozzám szólnak. A húszéves lányoktól én jövök zavarba, de mindjárt a koraharmincasoktól is. A szüleim öregszenek. (Nem részletezem. Túl fájdalmas.) Rám támaszkodnak. A barátaim szülei is öregszenek. A barátaim is öregszenek, van, aki látványosan. „Én látom őt, ő lát engem” – mondta mindig nagyanyám. Lassan mindennap a fülemben cseng. Mindenki válik. Mindenki megcsal. Mindenkinek kamaszodnak a gyerekei. Mindenkinek nagy lakása van, bejáratott élete, mindenki kocsival jár, nyaraláskor házat bérel, lakást bérel, a kutyát panzióba adja. Mindenkinek valójában mindene megvan, legfeljebb egy kis izgalom, kaland hiányzik neki. Ahová eljutottunk, nagyjából azt lőttünk be magunknak – ha többet, az már úgysem fog összejönni. Eddig tartott a „drive”, mostantól a meglévők fenntartása a cél, és gondolni a nehezebb évekre. Persze ez is akkora prést takar, amennyit húszévesen el sem tudtunk képzelni. Elvárások felülről (szülőktől), alulról (a gyerekektől), a munkában, a társadalomból. Még szép, hogy jár nekünk némi kényeztetés. Vészesen élesednek a hanyatlás esélyei. Minden szempontból. Anyagilag, egészségileg, szellemileg. Amikor azon bosszankodom, hogy a szüleim hogyan boldogulnak a számítógéppel, hogyan boldogulnak az életükben, vagy mennyi önreflexiójuk maradt, már az jut eszembe, egy perc múlva ugyanilyen leszek a gyerekeim szemében. Egy könyvet sem tudok már kivel megvitatni, még kevésbé filozófiai kérdéseket, mert leragadtunk a politikánál, és hagyjuk, hogy a média határozza meg a világlátásunkat, a beszédtémánkat – tök mindegy, pro vagy kontra, mert csak „ahhoz képest”. Pár éve még a gyerekek segítettek észrevenni a hangyák útvesztőjét, a kukásautó romantikáját vagy a földtúrások esztétikáját, ma már ők is mással vannak elfoglalva. Mi meg észre sem vettük, mikor szűkült be az életünk a szigorú földi tartományba. Persze, egyéni döntés kérdése, nem mindenki hagyja magát. De baromi nehéz ellenállni a darálónak. Mert közben kiszívja az életnedvet belőled. Letöri a kíváncsiságot, elveszi a jókedvet, kiirtja a fényt a szemedből. A befizetni, elintézni, megbeszélni, megjavíttatni, elvinni, beadni, elhozni, bezárni, lezárni, félteni, óvni, előre gondolkodni, megfontolni, bebiztosítani, végigvinni, ügyelni, ellenőrizni, okosan élni, nem hibázni. Ez az öregedés. Hogy már mindennek tétje van. Hogy nem mersz balek lenni, nem akarsz nevetségessé válni, profin akarsz lavírozni a cölöpök között. Mert már látod a végét, és örülsz, amíg nálad van a kontroll. Amíg elhiszed, hogy nálad van. Gyerekkoromban a nyarakat a Velencei-tóban töltöttem. Ha nagy ritkán bejöttek velünk fürödni a felnőttek, vagy az unalmas úszást választották, vagy áztatták magukat a  sekély vízben, esetleg gumimatracon süttették a hátukat. Sok külföldi barátságot kötöttünk ott, és egyszer a hollandok bejöttek velünk egy szörfdeszkával a tó közepére, hogy onnan ugráljunk. Akkor megfogadtam, hogy egy nap olyan leszek, mint a holland felnőttek: akárhány évesen is visítva, ujjongva fogok a vízbe ugrálni, és nem törődöm sem a tekintéllyel, sem a kényelemmel. Az az igazság, hogy nem tudtam megcsinálni.  (Gyárfás Dorka)

2018.07.08. 20:58 bubutu

Fekete István: Apám (részlet) De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt!  A frissen gereblyézett sírok földszaga összekeveredett az őszirózsa álmos, özvegyi illatával, később a gyertyák nehéz lélegzetével, s amikor lebukott a nap, az apró lángok késői tüze mellett úgy ültek könnytelen öregasszonyok, mint a fakuló emlékezet. Nekem két kis testvérem is aludt odakünt, és estefelé, mikor szüleim hazamentek, megdöbbenve láttam, hogy a kicsik sírján szinte utolsót lobbannak a gyertyák. Nem sokat tanakodtam. Hazaloholtam, elloptam a bolti könyvet, és – lesz, ami lesz – három csomag karácsonyfa -gyertyát vásároltam a javából. Ebből aztán olyan kivilágítást rendeztem a két síron, hogy angyallá lett testvéreim igazán meg lehettek elégedve ünnepelve-gyászoló buzgalmammal. A sírok négy sarkára ültetett fenyők csendesen zsongtak az őszi sötétben, pedig a szél se mozdult, s az aranyló kis lángok meglibbentek, mintha elcsitult sóhajok szárnyaltak volna felettük. Szép este volt ugyan, de csak látszólag lett vége azon a napon. Hónap vége felé ugyanis apám elővette a bolti könyvet, hogy sűrű fejcsóválások között összeadja az eredményt, s egyszer csak azt mondta: - Három nagy csomag színes gyertya – és anyámra nézett. – Miféle gyertya ez? Nagyon melegem lett egyszerre. - Én nem hoztam semmiféle gyertyát – mondta anyám. - Hívd be a Rozit – nézett rám. Kimentem a konyhába Roziért. Nem, Rozi se hozott gyertyát. - Te hoztad? – és rám nézett. Akkor már sok volt a rovásomon, úgy éreztem, összedől a világ körülöttem. - Gyere be! Sokszor hallottam, hogy egyes gyerekek elfutottak a verés elől, de én ezt soha meg se kíséreltem. Lenyűgözött valami kegyetlen akarat, és én mentem a vesztőhelyre. Ez a vesztőhely a sötét szoba előtt volt. A szekrény tetején a pálca. Még láttam, amint anyám ellöki maga elől a tányért, és rettenetesen sajnáltam magamat. Apám levette a pálcát. - Most már nem csak hazudsz, hanem lopsz is. Kinek adtad a gyertyát? - Senkinek, nem adtam senkinek. - Hát akkor minek kellett? Hallgattam, a temetőre gondoltam, és csendesen elsírtam magam. - Beszélj! – és felemelte a pálcát. - A kicsik sírjára ...mindenszentekkor ... – eltakartam az arcom, és szerettem volna én is kint lenni a temetőben. Akkor hallottam, hogy a pálca koppanva hull vissza a szekrény tetejére, csukódik az ajtó, és egyedül maradtam. És ezekről a gyertyákról soha többet nem esett szó, de sokszor gondoltam rájuk, és amikor egyik könyvemnek a Tíz szál gyertya címet adtam, csak később döbbentem rá, hogy hiszen még ezeket is az apámtól kaptam, emlékeztetve, hogy a szeretet gyertyái túllobognak a sírok titkos világán is, és el nem múlnak soha, de soha.

2018.07.02. 23:32 bubutu

Oriah Hegyi Álmodó Öreg Indián Vers   Nem érdekel, hogy miből élsz. Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával. Nem érdekel, hogy hány éves vagy. Azt akarom tudni, hogy megkockáztatod-e, hogy hülyének néznek a szerelmed miatt, az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj. Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal. Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben, és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal, az enyémmel vagy a tiéddel, hogy vadul tudsz-e táncolni és hagyni, hogy az extázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira. Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet. Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed. Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal, az enyémmel vagy a tieddel, és mégis megállni a tó partján és azt kiáltani az ezüst Holdnak , hogy “Igen!” Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel. Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket? Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál. Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál. Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és, hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

2018.06.29. 09:47 bubutu

Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. (József Attila)

2018.06.29. 09:45 bubutu

Fiam, az embernek önmaga az egyetlen ellenfele. Az egyetlen igazi ellenfél a lelkedben lakozik. Az ember ereje nem az izmaiban rejlik, hanem a szívében. Biztos, hogy mindenkivel vele születik valamennyi bátorság. Erre szükség van a túléléshez. De a szív, ami benned dobog, csak akkor erősödik, ha folyton edzed. Életveszélyen kívül nem számít igazán, ha kudarcot vallasz. A jellem igazi próbája az, hogyan reagál az ember a kudarcra. A kudarc hasznos dolog lehet, de csak akkor, ha utána sokkal szívósabban, sokkal elszántabban próbálkozol újra. Egészen addig, amíg nem sikerül.      (Dan Schmidt)

2018.06.23. 01:14 bubutu

A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. (...) Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz. (Paulo Coelho)

2018.06.20. 10:49 bubutu

Kobe Bryant és a munkamorál A londoni Olimpián résztvevő amerikai válogatott edzőjének blogjában olvasható az alábbi Kobe-sztori. “… Éjjel 3:30 volt. Az ágyamban feküdtem, lassan kezdett minden elhomályosulni, amikor megcsörrent a mobilom. Idegesen vettem föl. - Hello Rob, Remélem nem zavarlak?! - Mi újság Kob? - Csak arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem edzeni, ennyi az egész. - Ránéztem az órámra. Hajnali 4:15 volt. - Persze, találkozzunk a teremben. Kb. 20 percbe telt, amíg a cipőmbe ugrottam és elhagytam a hotelt. Mire odaértem és kinyitottam a nagytermet, megláttam Kobe-t a parketten. Egyedül. Úgy izzadt a melegítő pólójában, mintha a medencéből szállt volna ki. Még hajnali 5 óra sem volt. Csináltunk néhány kondcionáló feladatot a következő 75 percben. Aztán mentünk a konditerembe, ahol 45 percig nyomta az erősítőprogramot. Aztán elköszöntünk és ő ment vissza dobni. Visszaértem a hotelbe és összeestem. Hú! Délelőtt 11-re kellett a teremben lennem. Álmosan, gyűrötten ébredtem, ahogyan az lenni szokott az alváshiány miatt. Hála Kobe-nak. Bekaptam egy kiflit és mentem a terembe. A következőkre élesen emlékszem. Minden válogatott játékos ott volt. Szuper hangulatban. LeBron Carmeloval beszélgetett, Coach K. Kevin Durantnak magyarázott valamit. A másik oldalon Kobe... egyedül dobott. Odamentem hozzá és hátba veregettem. - Jó volt ma edzeni! - Hogyan? - A kondi edzés… - mondtam. - Nagyon köszönöm, hálás vagyok Rob. - Na és mikor fejezted be? - Mit?- kérdezte Kobe.  - A dobálást. Mikor mentél el? - Ja! Épp most. Be akartam dobni 800-t és ez mostanra sikerült. Manapság nem akarnak a játékosok dolgozni azért, hogy jobbak legyenek. Fontosabbnak tartják, hogy megosszák egy közösségi hálón, milyen jók is ők. Kobe munkamorálja azt definiálja, miért is ő minden idők egyik legnagyszerűbb játékosa. Úgy vélem, minden kosarasnak el kellene olvasnia ezt a történetet, hogy eszükbe jusson, amikor legközelebb Tweetelni akarnak magukról, mennyit tesznek azért, hogy jobbak legyenek. Persze ez csak egy gondolat…”

2018.06.20. 10:47 bubutu

Az egész csak azon múlik, hogy benned van-e a csakazértis. Csak azért is menni, csinálni, megbotlani, szeretni, csalódni, félni, folytatni, fájni, örülni, gúnyos kacajok tárgya lenni, elérni ...Merni elérni... Mert egyszer bizony tátják majd a szájukat, hogy hittel hova lehet eljutni. Mert a kitartás és az alázat sikert szül.

2018.05.02. 13:35 bubutu

Az ember utólag döbben rá, mennyi csoda mellett ment el. Utólag jön rá, hogy elfelejtett szeretni. Utólag, hogy boldog volt, s észre sem vette. Utólag, hogy nem is figyelt a másikra. Utólag, hogy elfelejtett jónak lenni hozzá. Utólag, hogy kár volt őt nem szeretni. Kár volt unni, aminek örülni is lehetett volna. Kár volt "természetesnek" tartani, hogy a kutyusod lihegve nézett rád, egy angyal szeretetével - amíg élt. (Müller Péter)

2018.03.26. 14:29 bubutu

"Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat." (Popper Péter)

2018.01.24. 11:42 bubutu

"Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak, hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: - Tegyük a föld alá!  - Az nem jó - mondta egy bölcsebb isten - mert az ember előbb-utóbb feldúlja a földet, és megtalálja. - Tegyük a hegy tetejére!' Végül a legbölcsebb, legöregebb isten szólalt meg: - Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbb-utóbb megmássza a hegyeket. Tegyük magába az emberbe, ott sosem fogja keresni."

2017.10.06. 16:12 bubutu

"Most találkozom vele, aki éppen úgy tudja, hogy jövök, mint én, hogy vár rám, vele, aki minden lépésének értelmét abban látja, hogy közelebb hozza hozzám, vele, aki minden idegen szemébe kutatva néz: hátha én vagyok, ha vonatba ül, azzal száll fel, hogy hátha várok rá bent, hall egy nevet, úgy érzi, hogy az enyém, hangot, s azt hiszi én vagyok, vele, végre találkozom ott a majorban, a fák alatt hever és vár, közben olvas, hogy az időt elüsse, mikor meglát, felkel és jön, kérdezés, szó nélkül jön, abban a pillanatban minden megoldódott. (...) Egészen nyugodt vagyok. Csepp szorongás sincs bennem. Először életemben nem félek." (Hamvas Béla)

2017.09.17. 21:03 bubutu

Két magzat beszélget. - Mondd, te hiszel a születés utáni életben? - Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. - Hagyjuk már! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! És különben is, hogy nézne az ki ? - Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk. - Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! Még, hogy szájjal enni Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid . - Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk. - Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész. - Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk... - A Mama ? Te hiszel a Mamában ? ! - Igen. - Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ? - Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk. - Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom. - Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.

2017.08.15. 22:44 bubutu

Pilát Gábor: "Az elengedés nem egyenlő az elfelejtéssel" Amikor megfigyeled a gyereket játék közben, egészen addig önfeledt örömöt látsz rajta, amíg nem azonosítja magát a játékkal - a nyeréssel vagy a vesztéssel. Ha bármelyik szerepbe beleragad, elveszett. Felnőttként gyakrabban azonosulunk helyzetekkel, és ragasztunk magunkra felcímkézett szerepköröket, amitől aztán nehezen tudunk szabadulni. Ilyen például a megcsalt, elárult és magára hagyott férj- vagy feleségmatrica. Sok helyen kapható, olcsó, jól tapad, és többnyire együttérzést vált ki a környezetből. Ha már azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a párunkat vagy házastársunkat valami nagy történelmi ügyért vesztettünk el, mert ő nemes egyszerűséggel lelépett a főnökkel vagy a titkárnővel, még mindig beszerezhetünk magunknak egy "megcsalt és elhagyott" matricát. Mi több, nem csak a fájó történésekbe lehet leragadni.  Az ifjú pár már akkor elveszíti a mindenkori jelennel való kapcsolatot, amikor a nászéjszakán verejtékezve egymás szemébe néznek, és elhatározzák, hogy ennek az éjjelnek az emlékét mindennap felelevenítik. Valószínűleg jobban járnának, ha azt határoznák el, hogy minden közösen eltöltött időből kiveszik az örömöt, a boldogságot és a pillanat varázsát.  Az elengedés nem egyenlő az elfelejtéssel! Ahhoz, hogy megkaphasd a mai napot, el kell engedned a tegnapot. Meg kell halnod, hogy újra megszüless. Amikor elenged a múltat, az a halál. Amikor beengeded a jelent, az az újjászületés. A "megtanulni elengedni" pedig azt jelenti, hogy megtanulni élni.

[283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]